Asszociációk

A flintstone magyarul kovakő.Tucatnyi fajtája van, köztük a közönséges tûzkõ.  Miriádnyi nem-mészhéjú puhatestű élőlény kemény házacskája épült kovasavból. Kémiából tanultuk, hogy szilicium a fõ  tartalma, amit egyébként a mai magas technológia  is használ.

Nálunk a kõzetet több helyen lehetett bányászni. Ezzel is dolgozhatott vértesszõllõsi vadászelődünk mintegy négyszázezer évvel ezelõtt.  "Sámuel" koponyájának tarkócsont maradványa  (Foto: KissTamás36):

Vértes László ősrégész kutató csoportjának felfedezése. Egy csont, bármilyen becses, önmagában kevés a környezete, a rétegéből származó tárgyak, az időbeli és kulturális beazonosítására alkalmas nyomok nélkül. Samu és társai, elődei, utódai,  nemcsak ezt a csontot hagyták ránk örökül. Nyolcvan tonna elfogyasztott hús (bölény, medve, orrszarvú és minden egyéb) nyomait és sok mást is maguk után hagytak. Gyerekfogak töredékeit és egy láb nyomát, amelynek az öreg ujja nem volt szembefordítható a többivel. Sőt, teljesen párhuzamos volt velük. Vagyis emberé volt. Számos állati nyom is rögződött.

Jeles ősünk sok fajta kavicsból pattintott eszközöket. Éleket, hegyeket  formált kovakőből is. Ez a legjobban hasadó, könnyen megmunkálható minõségben nálunk a Bakony alján, Szentgál mellett fordult elõ. Iparszerűen csak az újkőkorban kezdték bányászni. De az egész világon ősidőktől fogva megtalálható, ezért lehetett  általánosan elterjedt eszköz.  Hozzánk még két fontos nyersanyagért jártak ősemberek messzi földről is: dunántúli okker és tokaji obszidián miatt. Ezek útját most nem követem.

A nagy hidegben a kovakőnek más szerepe is volt. Szakemberek mondják, hogy a jégkorszak három millió évig tartott és számos időjárási ciklust tartalmazott. Az alábbi gráf csak az utolsó félmillió évről szól. Ennek előtte volt a Günz szakasz, még előtte a Donau, együtt kb. két és fél millió éven át. Mindegyik szakaszon belül és a szakaszok között voltak több tízezer-százezer esztendős meleg időszakok, amikor buján tenyészett az élővilág. Fahrenheit 32= 0 Celsius fok. Ha a Föld átlaga F=50-hez közeli, akkor az északi félteke jókora része állandóan fagypont alatti örökjeges, egy másik része pedig néhány fokkal afölötti, hideg, tundrás vidék.

Középhőmérséklet, lakóhelyek, emberfajok:

A napsugárzás intenzitásának hosszú ciklusai, a földpálya síkjának és körforgási sugarának módosulásai, a földmágnesség pólusváltásai formálhatták a fenti görbe alakját. A pontos okokat nem ismerem.

A hőmérséklet lüktetésének megfelelően a flóra és a fauna is vándorolt, hol Észak, hol pedig Dél felé. A hideget a nyír, a fűz, a mogyoróbokrok és a tűlevelűek bírják a legtovább. A melegedéssel előretörnek a lombosok, meghonosodik a rájuk jellemző állati populáció. A hideget kedvelő orrmányosok, agancsosok északra vonulnak. Élőhelyük körébe hazánk területe is bekerült. A kései mamutok  temérdek  biológiai üzenetet hagytak számunkra Ipolytarnócon.

A hárommillió évnél nem sokkal régebbi rokonságunkból csak egy helyes fiatal afrikai nőt ismerünk, Lucyt. Australopithecus volt, a nagy Szétágazást követő evolúció ember felé vezető útirányának utolsó szakaszából. (A kb. hétmillió évvel ezelőtti Szétágazásnál korábbi  fajok leggazdagabb lelőhelye Rudabányán van.) 

A jégkorszak viszonyai között csak egy másik fajta főemlős volt képes megmaradni.  A hideg tájakon és az erdők zsugorodása miatt táplálék szűkében, vagy híján, a túléléshez nagytestű állatok  húsával kellett táplálkoznia, ragadozóvá kellett válnia. Ehhez testileg gyenge volt, de kultúrát hozott létre és ezzel múlta felül a szintén értelemmel, lélekkel rendelkező állatokat. Hosszabb távon nem az erő, hanem az alkalmazkodni képesebb organizmus, annak erősebb intellektusa győzött a versenyben. Anatómiai jellegzetességei miatt és ügyessége folytán a szakemberek Homo Habilisnak nevezték el, de még nagyon kezdetleges volt. Hordái eszközöket használtak, sőt, alkalomszerűen  tüzet is. A faj egymillió évig élt. 

Idők során a vadászható állatállomány is teljesen kicserélődött. Ehhez folyamatosan alkalmazkodott a Günz a Mindel és a Riss fázisok emberfaja: a fejlettebb technikájú és rendszeres tűzhasználó Homo erectus. Ilyen volt a kínai, csoukoutieni vadászember, és maga a vértesszõlõsi is. Korábban - átmeneti formaként - a sapiens fajhoz is sorolták, de ez a feltételezés nem igazolóott be. Különböző változataik 1.7 milló évig éltek. (Ennek a fajnak  az  egyik utóda a  neandervölgyi ember, akit a specialisták már nem tartanak a mi ősünknek. A  mai emberfaj egy ideig  az utóbbival  párhuzamosan, a Würmben már létezett.)

Az Erectus praktikus hússzerzõ. Csak a megfogható érdekli, amit a létezésért folytatott küzdelemben használhat.  A vadász mégsem az a bizonyos bumburnyák kőkorszaki szaki, hanem kitünõ megfigyelõ, tanulékony és találékony gyakorlati elme. Ezzel szemben sok mesés magyarázatot lehet hallani arról, hogy félt a tûztõl, leborult elõtte és imádta. Ám figyelembe lehet venni, hogy az õsember, aki naponta akár százával pattintott eszközöket a tûzkõbõl, naponta ezrével látott szikrákat kipattanni. Már rövid idõ alatt elõadódhatott sok véletlen helyzet, amikor az alátámasztó száraz gally, ékelõ fadarab, közeli fûcsomó lángra kapott a szikráktól. Amit naponta tapasztaltak, attól nem féltek, akárcsak a mai ember a gáztűzhelytől. 

Vértesszőllősi Sámuel - kínai fajtársával ellentétben -  még nem tudta teljes mértékben kihasználni  ezt a tapasztalatot. Képtelen volt tüzet csiholni. Máshonnan hozta a parazsat és azt kellett megőríznie. Kizárólag csonttal tüzelt, nem fával. Előbb persze kiette a fínom csontvelőt. Az égéshez elegendő zsír maradt, aztán a mésztartalom is lángra gyulladt. Vértesszõlõsön és ezernyi más helyen hamar megtanulták a tûz megõrzésének technikáját is. (Jóval később, már a vallások keletkezése után ebből fejlődött ki a tűzőrzés szentsége az Olimpusz legendáiban, az óindusoknál,  a Zarathustra hívőknél, a Vesta szűzeknél és másutt.) Más oldala az ügynek, hogy számos primitív közösség a dolgokat is élőnek tekintette. Az őskoriak mentalitása szerint  mindennek egyenképpen szelleme volt: a sziklának, fának, víznek és a tűznek is. Az utóbbinak a szellemét is tisztelték, csakúgy, mint az ezernyi többi szellemet. Még nem választották külön attól, aminek a szelleme. Élő szellem, mint majd Hérakleitosznál a világ: hol fellobbanó, hol ellankadó, örökkön égő tűz.

A magasztosból ideje visszatérnünk az alantasba: a megélhetés legdurvább valóságába, ami a dögevés volt. Nem az elhullott állatok beszerzését jelentette, hiszen azokat más fajok hamarabb megtalálták és felfalták. Nagyjából így történt. Az emberhorda lesben állt az állatok ivóhelyeinél, ahol a ragadozók elejtették zsákmányukat. Az ember megvárta, amíg az egyedül vadászó tigris nagyjából jóllakott, (kicsit el is lustult), aztán a magánál tartott parázssal tüzet rakott, éktelen zajt keltett és tömeges létszámával, hosszú botjaival elzavarta a vicsorító fenevadat. Annak csak morgásra futotta, odébb állott és valahol lekushadt emészteni. A maradék elég volt az embernek. Vadászkutyaként használta a tigrist, oroszlánt, párducot. (Nem volt veszélytelen kaland, sokszor rá is fizetett. Akkor nem ő evett, őt ették meg.) Általában pedig a tűz adta az ember fölényének nagy részét. Miért félt volna saját fegyverétől? Az  állat és az ember különbsége leegyszerűsítve, egy mondatban: az állat fél a tűztől, az ember nem.

Az intenzíven érzékelõ vadászok későbbi nemzedéke észlelte, hogy az anyag ütése, dörzsölése melegíti azt. Akkor is, ha kis rudat forgat lyukas fatányérban nagy sebességgel.

Sokszor okozott véletlenül tüzet, aztán szándékosan is kezdte csiholni. Önmaga volt a Prométheus, mindenütt, ahol csak megmunkálta a követ.  Enélkül nem élhetett volna meg a jeges tundrákon, ahol a rénszarvasokra és mamutokra, vagy elődeikre vadászott.  Bőrükből, prémekből készült ruházata is létfeltétel volt a számára. Kezdetleges kunyhókban húzta meg magát, mint amilyen ez a Franciaországban rekonstruált lelet:

Szükség is volt ilyen hajlékra, amikor a nizzai évi középhőmérséklet öt fok alatt ingadozott. A jeges, tundrás tájakon természetesen alig van villámlás, ami a tüzek spontán keletkezését okozhatta volna. Ha mégis volt ilyesmi, akkor parazsat lehetett szerezni belőle. De ez nem az antik mediterrán Görögország, ahol sok  a napsütés, ám sok a vihar is, amit a késői mítosz a fellegrázó Zeusznak  tulajdonított. A jégvidéken erdők sem léteztek, amiket a villám meggyújthatott volna. Ez a zseniális Démokritosz  által kitalált mese szerint félelmet kelthetett a villámlás titokzatos, földöntúli ura iránt. Az ő műve, néhány sor kivételével elveszett, de Lucretius még olvasta és nagyszabású tankölteményben, rá hivatkozva, meg is ismételte.  Csakúgy, mint a Prométheusz legenda, ez már késői, antik magyarázat. Saját fogalmaikat vetítették vissza, számos, korunkbeli történeti spekulációhoz hasonlóan.

Az uralmat nem ismerő, szabad emberként élő õskori vadász gondolkodásában egyáltalán nem is volt helye az ilyen hierarchiát feltételező ítéletalkotásoknak. Ezek nélkül jutott el a fejlõdés a modern emberig.  Az ókori írók nem hibásak azért, mert  nem ismerhették a Homo Erectus kétezer év múltán feltárt tűzhasználati leleteit. A művelt ember sem hibáztatható azért, ha elfogadja a kéznél levő, racionálisnak látszó klasszikus elbeszélést. Régebben nem is volt más narratíva. De ma már van, hála az ásatásoknak. Aki akarja, hozzá igazíthatja az eddig  csak irodalmi forrásokon alapuló elképzeléseit az újonnan feltárt pozitív tényekhez.

Korábban is írtam, hogy az ember abban különbözik a legjobban az állatvilág bármelyik tagjától, hogy kultúrája van. Ezt általában és főképpen történeti szempontból veszem szemügyre. Az ide tartozó jelenségek etológiai megközelítése új fényt vet ugyanazokra a mozzanatokra. Csányi Vilmos: „Az emberi természet biológiai gyökerei” c. előadásában (Mindentudás Egyeteme, 2003), azt vizsgálja, hogy az ember biológiai adottságai hogyan hozták létre a kultúrára való képességét az evolúciós folyamatban. Emberi viselkedési együttesről, humán viselkedési komplexumról beszél. Az etológia ennek három fő összetevőjét elemzi:

1. a csoportélettel kapcsolatos viselkedési formák;
2. a csoporttevékenységek összehangolása;
3. a konstrukciós tevékenységek.

Az első a természetes csoportszerkezettel kapcsolatos: az embernek jelentősen csökkent a csoporton belüli agressziója, míg az idegen csoportok tagjaival szembeni agresszió lényegében változatlan maradt. A lecsökkent agresszió lehetővé tette az együttműködés legfejlettebb formájának, a kiegészítő együttműködésnek a megjelenését, a táplálékmegosztást és a csoport iránti hűséget. Szervesen ide tartozik a több funkciójú szexualitás, a szülői gondoskodás, a csoportindividualitás és a csoporthűség.

A második a csoporttevékenységek összehangolásával kapcsolatos: az embercsoport képes tagjainak érzelmeit, viselkedését és a legtöbb esetben mindkettőt egészen finoman összehangolni.

A harmadik összetevő a legkülönbözőbb konstrukciós tevékenységekben nyilvánul meg: a kommunikációt szolgáló emberi nyelvben, a tárgyak és szerszámok használatában, valamint az akciók és szociális viszonyok konstrukciójában.

Az etológiai felfedezések ismertetése meghaladja ennek az írásnak a kereteit, de részletezésükre egyszer érdemes lenne visszatérni.

Az ausztráliai Lake Mungo mellett talált homo sapiens koponya legalább negyvenötezer éves.

A koponya frontális részének maradványa:

A kiásott koponya elhunyt gazdája, vagy annak elődei az eljegesedés miatt a mainál több száz méterrel alacsonyabb óceáni vízszintet kihasználva, néhány kilométeres evezéssel jutottak el arra a kontinensre. Csontváza:

A vele közel azonos rétegben  ötvenezer éves eszközök maradványait is megtalálták. Kisebb léptékű képen a koponya oldalnézetből is jobban megfigyelhető.

A látványnál  sokkal többet mondanak az elvégzett DNS vizsgálatok. Ezek értelmében a koponya hordozójának génkódoló aktivitása nemcsak emberi jellegű, hanem a h.sapiens sapiensre, vagyis a biológiailag modern  emberre volt jellemző. A koponya méretezési vagy antropológiai paraméterei ezt igazolják. A genetikai földrajz (genográfia) a mungoihoz hasonló  gén-markerekre  bukkant  a közeli szigetvilág némely ma élő népcsoportjánál. Jelentékeny indonéziai leletanyag is összegyűlt.  A mai Indonézia az alacsony óceáni vízszint idején az õsvadász ugródeszkája volt Ausztrália felé.

Sok  hasonló kövületet találtak. Komoly leletek szólnak amellett, hogy a sapiens legalább félszázezer éve hagyta el az afrikai hazát és települt be a többi földrészre. (Megismételve a régebbi emberfaj vándorlását, mely azonban csak Eurázsiába jutott el.) Újabb genográfiai kutatások szerint az emigráns sapiensek egyik fő útvonala Eurázsia déli partvonala mellett vezetett. Annak valamelyik pontjáról költözhettek a ma szigetvilág, de akkor zömmel szárazföldi összeköttetést jelentő útvonalon át Ausztráliába.

Maradjunk csak a már Afrikán kívüli ötvenezer évnél. Egy évezredet tekintsünk a mai emberről szóló tankönyv egy lapjának. Az időarányos tapasztalatból minden lapra jut valamennyi. Erről a magyar átlagpolgár tudása  nagyon elmaradott. Az még érthető, ha a hétköznapi életet  nem nagyon érdekli ez az ötven lapból álló könyv. De mennyire foglalkoznak vele az írástudók? Ők az utolsó 2-3 lapot ismerik, annyira-amennyire. Ha valaki kívülről fújná az utolsó lapokat, az emberről beszerzett tudása a mainál  még aránytalanabb, torzabb lenne, az előző 47-48 oldal ismerete nélkül. Mert egy tankönyv az emberi tapasztalatot  csak arányosan írhatná le. A mai szellemi kultúra legnagyobb része viszont  be van zárva az utolsó évezredekbe, mivel főképpen a betűn alapul. Az emberről szóló tankönyv nagy részét pedig nem alfabetikus jelekben  írták és nem is írták. Más kódrendszerekben fejeződik ki. Akit az első 45 oldal is érdekel, annak érdemes lesz az ott érvényes kódokhoz illeszkedő  felismerési módokat alkalmaznia. Az eredmény  azután kifejezhető betűk szimbolikájában. Az ősrégészeten kívül ezekhez a fel- és megismerési módokhoz tartozik a legtöbb természetkutató ágazat. Különösen az élettudományok, az orvoslástan. Alap a geológia, klimatológia, őslénytan, ősnövénytan, főemlőstan. Azután a lingvisztika, az etológia, zeneelmélet, a művészettörténet, a mitológia, lélektan és sok egyéb. Ezek összegeződnek a rohamosan fejlődő ősrégészetben, amelynek a paleo- előtaggal kezdődő nevű  társtanai  szinte az egész mai ismerettárat megkettőzik.

Az emberi jelenség egyetemes körképe, vagyis holisztikus megismerése ennek az ismerettárnak az áttekintésével kezdődik.

A kezdetleges műveltség eszközei közül főképpen  a kőből készült tárgyak  maradtak fent. Mint ez a 150 ezer éves szakóca, melyet Acheulben, Franciaországban találtak:

Mivel minden reális életismeret a táplálkozásból indul ki, ez az elbeszélés ott kezdődik, hogy a nagy emberszabású majmok túlnyomórészt növényevők. Az emberi nemhez több fajt sorol a rendszerező alaktan. Az ősi emberfajok, a habilinek (a H. Habilis alfajok) és az erectinek (a H. Erectus és változatai)  életmódja megnövelte állati fehérje szükségletüket. Ezt nagyon hosszú ideig ragadozók által elejtett prédák hulláinak maradványaiból fedezték, vagyis dögevők is voltak. Kisebb élőlényeket mindig is fogyasztottak. Ezek a fajok már régen kivesztek.

Valószínűleg egy harmadik ősfajból, a Homo Ergasterből fejlődött ki a mintegy kétszázezer éves Homo Sapiens Sapiens, amelyhez mi is tartozunk.  Egyetlen afrikai ősanya utódaiként szaporodott el. Amikor őshazájából hidegebb vidékekre került, vadásznia kellett, hasonlóan a neander-völgyi emberhez. Azért is mert a jégkorszakok idején nem sok gyűjtögetni valója akadt. Elemi ösztöneink nagyjából fél-egymillió éve alakultak ki. Ezer, vagy tízezer év alatt nem változnak. Amíg vadászfajunk fennáll, valamelyest módosulhatnak, de alapjában nem  is fognak megváltozni.

Az állatvilág és az embervilág nem két, egymással szemben álló pólus. Gr. Clark emlékeztet: szembe kell néznünk azzal a paradoxonnal, hogy az ember maga is állat. (A világ őstörténete, 1975. 19.l.)  Más állatokhoz hasonlóan, természetes környezetéhez igazodva jött létre és továbbra is ahhoz kell alkalmazkodnia. A biológiai fejlődés során megszerzett adottságai tették képessé arra, hogy egyáltalán emberré váljon, kultúrát teremtve. Végülis, mondja Clark, az emberi viselkedés csak az állati viselkedés egyik sajátos formája és csak ilyen mivoltában érthető meg.

A felegyenesedve járó főemlősök egy részénél megszűnt a párosodás időhöz (az ösztrusz évi egy, vagy néhány érési időpontjához) kötöttsége. Az állandó párzási vágy fontos hatóereje volt a közösségek kialakulásának. Az egyenesen járáshoz az évmilliók alatt rögzült formájú medencecsont nem idomulhatott. A kétlábúak szülési kínjai ezzel függenek össze. Ugyanez az oka annak, hogy a nálunk normális, kilenc hónapra született utódot is a túlélés értelmében koraszülöttként kell világra hozni. Önálló életre képes utódként, pl. harminc hónapra nem lehetne megszülni. A kutacsai is lágyak a szülés megkönnyítésére és csak három év alatt nőnek be. (Korábban a szülést megkönnyítette az, hogy a kisebb koponya három év alatt nőtt normális méretűvé.) Az embergyerek gyámoltalansága a közösség, a társadalom korai kialakulásának legfontosabb összetevői közé tartozik.

 Homo nemzedékek tízezrei éltek úgy, mint a falkában vadászó, értelmes ragadozók.  Együttesen hajszolták a prédát, hasonlóan a farkasokhoz. Csoportba verődve  ma is minden egyes ember  erősebbnek érzi magát. 

A ragadozó embernek mindenképpen voltak az általa vadászott állatokéhoz is és vadászó versenytársaihoz-ellenségeihez is hasonló   emóciói. Az önvédelmi, a támadó, védekező és a szerzési agresszió, az anyai gondoskodás, a táplálkozási késztetések, a párosodási mozgatóerők (általában az elemi drive-ok) élettani tartalmai közösek.   Ezek megmaradtak azután is, hogy megvalósulásuk fokozatosan emberi szenvedélyek jellegét öltötte. 

 A kifejlődő homo nem egyedeinek egymással folytatott kommunikációja, eleinte, az állatokéhoz hasonlóan, főleg érzelmeket közvetített, aminek, akárcsak azoknál, túlélési, alkalmazkodási funkciója volt. Alapjában véve, a veszély, a  fenyegetés, a félelem, az eleség, a területvédelem, a párzás, a párzásért folyó harc,a gyermeki panasz és az anyai hívás jeleiből állott. Mindmáig megmaradt ez a nem verbális közlésmód, ami többnyire az elemi érzelmek akaratlan kifejezése.

 Ha ilyen sok, a négylábúakkal közös tulajdonságunk van, mi tett minket emberré? A kultúra. (Műveltség.) Ezt a szót az őstörténészekhez hasonlóan a legtágabb terjedelemben használom: minden, amit nem a természet, hanem az ember teremt a maga sajátos létezési módjaként. Tudás, annak átörökítése, eszközök, eljárások, beszéd, társadalom, szellem, stb. A franciák mindezek gyűjtőfogalmaként gyakran civilizációt mondanak, de az utóbbit az őstörténet egy későbbi időszak: alapjában a városi életforma megnevezésére használja.

Kultúrlény volt már a H.erectus is. A kultúrával az új biológiai nem bizonyos fokig eltávolodott saját természeti lényétõl, de attól teljesen sohasem szakadhat el. Csak ebben a kettõs és egységes mivoltában létezhet, mint ember. Kutató elméje akkor jut el a valóság bizonyosságához, ha ezt felismeri. Érdekét sérti mindenki, aki természetes lényének törekvésétől, vagy kultúrájától akarja megfosztani. Az egyik legalábbis bûntudatot próbál benne ébreszteni, a másik elemberteleníti.

A kultúra nem az állati természet helyett, hanem arra rátelepedve, magatartási többletként, korlátként, gátlásként és sajátosságként kezdett működni. Mégsem állítható fel az az egyenlet, hogy ember = (főemlős ősünk)+ kultúra. Hosszú evolúció nyomán  a kulturális készség, mint genetikailag programozott magatartás, agyi funkcióként kezdett öröklődni. Ehhez nemcsak lassú változásokra, hanem periodikusan fellépő mutációkra is szükség volt. Végül kialakultak azok az anatómiai és idegélettani  struktúrák, amelyek visszafordíthatatlanná tették a faj kifejlődésének folyamatát. Így a ma megszülető csecsemő nem egy kis állat, akinek nincs kulturális képessége. Embernek születik. A szocializálódás folyamatában tanulja meg használni a vele született kulturális készségeket.

A vízözön fordítottja: a Szahara kiszáradása sok évszázadon át tartott. 

1. A hely

Geográfusoktól megtudhatjuk, hogy a mai "sivatag" sem csupán sivatag, ha az utóbbin homoktengert értünk. Ez mindössze a terület egyharmada, az összes térképen használatos arab terminusok szerint "erg". A Szahara nagyobbik fele kősivatag, aminek egy része "hammada", vagyis ökölnyi-emberfejnyi sziklák területe, másik része pedig "szerir": sok száz négyzetkilométeres kavicsmezők. Vannak kisebb, agyagos síkságok is.

Északról öt útvonalon lehet a sivatagon átkelni, régi tevecsapásokat, oázisokat érintő karavánútakat követve. Kezdeti szakaszaikat a múlt században egy-egy pontig lehengerelték terepjárók számára. Ez a földút a"piszt". Nyugaton autóutakat is építettek. Olajlelőhelyekhez feltétlenül. Többnyire azonban a régi ösvényeken lehet Dél felé átjutni. Az óceántól számítva a harmadik piszt elvezet a  Szahara egyik nagy  sziklás hegységéhez, az Algériában található Tassili N'Ayerhez:

Az egykor a környéken virágzó megélhetési kultúráról mintegy tizenötezer sziklarajz tanuskodik.

A negyedik piszt Tripoliban kezdődik és a  600 km.-re délre fekvő Sebha oázisnál szétágazik. Innen a Nyugat felé induló úton közelíthető meg az Akakusz-hegység, mely észak-déli irányban húzódik, párhuzamosan az algériai határral.  Homokkőből álló láncainak lepusztult szigetszerű maradványai 100-300 méterrel emelkednek ki a felszínből. Rajtuk is sok kreatív emberi emlék látható. Jellegzetes tájrészletük Németh Géza fotóján:

 Ha az említett Sebha oázistól az elágazás déli ágát követjük, a Tibeszti vulkáni hegység háromezer méteres  csúcsaihoz jutunk. Sziklákon temérdek rajz és kép van itt is. Kopár vidék, de néhol forró iszapmedence bugyborékol a vulkáni utóműködés jeleként.

Ilyen a jelen, de milyen lehetett a múlt?

2. Az idő rendje

Afrikában a jégkorszak végén szárazabb lett az éghajlat, de az atlanti széljárás jóvoltából a monszun esők, csakúgy, mint az Arab félszigeten, még hosszú évezredekig bőségesen öntözték a jelenleg sivatagos területeket. Az esőhordó szelek több ízben máshová helyeződtek át. Végül 7200 évvel ezelőtt ezek az időszakos  esőzések hosszú időre - 4800 évvel ezelőttig - tartóssá váltak. A terület ezután is még másfél ezer éven át kapott esőt, ha nem is ennyire rendszeresen.

Ősrégészek szerint a korai, neanderthaloid ember sok tízezer éven át élt Észak-Afrikában a Núbiáig terjedő területen, délebbre viszont nem.  Az anatómiailag modern emberek ismert élőhelyéről, történetéről itt is legalább 30000 év leletei vallanak. (Mai "Ember" -fogalmunknak minimum ekkora időszakot kellene átfognia.)  Kiváltképpen sokat  tudhatunk a legutóbbi hatezer évükről. A  fent említett és egyéb szállásterületeik szilárd tereptárgyain  megörökítették környezetüket és életük mindennapi eseményeit. Az okkerrel, mésszel festett, vagy éles kődarabokkal karcolt alkotások olyan állatokat - zsiráfot, antilopot, krokodilt, elefántot - is bőséggel ábrázolnak, melyek már jó ideje nem élnek a Szaharában.

Zsiráf:

Midőn Európában már régen végetért a barlangi festészet, Afrikában akkor kezdődik a sziklaképek alkotása. A rajzok és a képek itt is a legfőbb emberi élményeket fejezik ki, metafizikai elképzelésekre, természetfeletti illúziókra nem utalnak. 

Az i.e. IX.- V. évezredben ezen az állatállományban gazdag vidéken már tömegesen éltek halászok, vadászok, majd korai állattenyésztők.

3. A bivaly korszaka

A szaharai újkőkori (a mai Serengetihez hasonlatos) "szafaripark"  története a megélhetés fő forrása és a képeken megjelenő jellegzetes állatfaj szerint három időszakra bontható. Az első az ú.n. bivaly-korszak  (kb. i.e. 3500.-ig), amikor a  gyakran ábrázolt névadó állaton kívül vadászni lehetett a bőségesen előforduló elefántra, orrszarvúra, vizilóra. Az imént látott zsiráf is idevalósi. Szaharai vadász:

Az íj használatát az tette lehetővé, hogy a korábban már említett Capsi műveltség hordozói és kortársaik  beléptek az őskőkor (paleolit) felső szakaszába, egyebek közt annak révén, hogy vékony kovalemezeket tudtak pattintani, és azokból finomabb élű és hegyű eszközöket, pl. nyílhegyet készíteni. Ezekre a mikrolitekre a csont, szaru, fa megmunkálásához is szükségük volt. Használati tárgyaik és fegyvereik készlete kibővült, jártasságuk számos irányban elmélyült.

A zöldellő Szahara vízgazdaságára erősen hatott a kissé távolabbi, jelenlegi nevén Fayyúm oázis a mai Kairótól nyugatra. Hajdan itt a Moiris tó volt, vízszintje 50 méterrel magasabb a mai oázisnál. Mint egy tározó, szabályozta a talajvizet, a terület nedvességét. A Szaharával vízfolyások tömege kötötte össze, azzal egybefüggő termékeny területet alkotott. Nagyobb medencéje a mai Szudán  állam középvonalában nyugatra kanyarodott és mélyen behatolt a Szaharába. Délről a Csád-tó ágai öntözték a területet. A nedvesség fő forrása persze az égben volt. A legelhető, szavannás vidéken elterjedt a vadászható őstulok és más patás állatok populációja.

A terület buja növényzete a legnagyobb négylábú fogyasztók számára is elegendő táplálékot nyújtott. Az alábbi sziklarajzon ábrázolt nagyfogyasztóból egy embercsoport, kisebb nemzetség néhány hónapon át megélt. Húsát napon kiszárítva konzerválták:

Érthető, hogy ekkora zsákmányért, a vadászterületekért kíméletlen küzdelmet folytattak. Az agresszió a túlélés feltétele volt. A fentebbi vadász  pozíciója ember elleni  fenyegetést  is  jelenthetett. A nemzedékek százain át megszilárdult vadászösztön a zsákmány elragadásának veszélyét hozó idegent ugyanúgy megsemmisítendőnek tekintette, mint az állati prédát. De a késztetést, a szokást  a  vezetők feltétlen engedelmességet követelő szervezetté formálták. Pusztai  harci alakzatukat az idegen közösségbeliek  megölésére, zsákmányuk elrablására irányították. A közöségen belűl az erősorrend döntötte el az élelemhez, asszonyhoz való hozzájutást. Jaj volt annak, aki saját törzsbelit megölt. A vérbosszú gyakorlata  javában működött. Az úton levő, menedéket kérő egyéneket viszont általában nem bántották, a vendégjogot betartották. Hiszen egyénileg maguk is bármikor másokra szorulhattak. A vérbosszú kölcsönös elrettentő hatása valamennyire szintén korlátozta az egyedül talált védtelen idegenek legyilkolását.

Vadászat bivalyra:

 A vadászoknak  (csak) a profilja, de hajviseletük, vagy fejfedőjük, kutyáik is jól kivehetők. Gyakorlati emberek, képeik nem mesés történetekről szóltak. Ám késztetéseiket  szimbolikus cselekvésekbe, szóbeszédbe, énekbeszédbe, táncba  is kivetítették csakúgy, mint korunk embere. Óriási fallosz szobrokat készítettek.  Az embert szívesen ábrázolták napi tevékenysége, pl. ételkészítés közben, néhol szintén az arc körvonalaival, olykor egy majom társaságában.
Munka közben:

 A képeken jól kivehetők a magas, nyulánk északafrikai emberfajta testfelépítésének sajátosságai.

Antropológusok közlik, hogy a lakosság egyik csoportja berber és líbiai-sémi népekből állt.  Róluk tanuskodik a fontos Haua Ftea lelőhely Líbia északkeleti részén, Cyrenaicában. Közöttük vagy mellettük  élhettek az itteni kultúra létrehozásában részes, nyurga 'tenere' népek. Közülük származhatnak a mai rif- kabilok és a "kék emberek", vagyis a tuaregek, akiket kék turbánjuk miatt neveznek így. Kisebb csoportjaik ma beduin életmódot folytatnak. Csak ők tudják, hogy hol vannak "guelták", azaz a kiszáradt vádik azon szakaszai, ahol fél-egy métert leásva vizet lehet nyerni.

A lakosság másik része  szudáni, vagy kordofán, nilóta (nílusi), sudár növésű, sötétebb bőrű populációból állott. Közülük a finom arcvonású, jó képességű kordofánokak közös őseik voltak a valamikor Afrikából elvándorolt sapiens embercsoport egyedeivel. (Csakúgy, mint a ma Kenyában élő, szintén nilóta luóknak, akiktől egyébként, Obama apja is származott, de ebben a témában ez századrangú). Jelenleg is gyönyörű emberpéldányok láthatók az Asszuántól keletre fekvő falvakban. A sötétbőrűek szaharai megjelenése is azt bizonyítja, hogy a régió egykor vízzel ellátott, átjárható terület volt. Ezért tudtak az itt élt tömzsi garamantok a fordított irányba, délre, a szudáni sávba emigrálni, ahol szintén egy magas kultúra létrehozásában vettek részt.

Az első időszak sziklaképei az embereket arcuk teljes kirajzolása nélkül, ("anikonikusan") mutatják:

Nincsenek tehát kiemelkedő személyek, akiket vagyonuk, hatalmuk, vagy tetteik alapján egyéni ábrázolás illetne meg. Nem változtat ezen az sem, ha arcukat maszkkal eltakarva jelenítik meg, mint a fenti vadászt.  Ez megfelel a vadásztörzs társadalmi egyenlőségi viszonyainak. Csak 'társadalmi', mert korosztályok, nemek között nem áll fenn.

A már említett Haua Fteában a kutatók jelentékeny neolitikus kultiváltság nyomaira bukkantak a hatodik évezredből. A tűzhelyek és kerámia az egyéb északafrikai, nevezetesen a korábban tárgyalt Capsi műveltség leleteivel érintkeznek. A szarvasmarha háziasítása az utóbbi érdeme volt. A vadászatról a pásztorkodásra áttérés, jóllehet évezredeket késett, itt is hatalmas fordulat volt. Ezután jelenik meg a rajzokon a kerék is. A második történeti szakasz képeken ábrázolt tipikus állata a szarvasmarha.

4. Tehén-korszak

A törzseket  hosszú ideig semmi sem sürgette az életmódváltó innovációra. Jócskán lemaradtak a  Termékeny Sarlóhoz, vagy -Félholdhoz képest (melynek újkőkori átalakulásáról ennek a sorozatnak a  23.-al kezdődő  és 34.-ig terjedő sorszámú részei számolnak be).  Legalább két évezreddel később térnek át a neolitikus (csiszolt) kőtechnikára, a keramikára, a mezőgazdasági termelésre, melyek szakmai fogásait és a vetőmagvakat, juh és kecske tenyészállatokat  az Arab félszigetről, Sziriából, Palesztínából érkező sémi nyelvű bevándorlók közvetítik hozzájuk. Hasonló szintű, de még sokrétűbb kultúra volt a Nílus-delta nyugati részén Merimde, mely a  később létrejött Egyiptom része lett. A sziklákon ekkor már hieroglífák is láthatók, de azok megfejtése még hátra van.

 Az erdős szavanna vándorló pásztorainak ideiglenes lakása vagy sátor, vagy agyagból vert kerek kunyhó volt, ágakból és fűfélékből összeállított csúcsos, mongolsapka-szerű, szárazabb periódusokban pedig laposabb tetővel.

 A mai Maghrebből, vagyis Capsából, továbbá Haua Fteából és a Szaharából egész Afrikába szétterjedt a kecske, juh és szarvasmarha tenyésztése és az evvel együtt kezdődő vagyoni egyenlőtlenség.  Pásztorok és teheneik sziklarajzokon:

A Nílushoz közelebb  rituálisan eltemetett teheneket és tehénszobrot is találtak ebből az időszakból, amint azt nabtai beszámolómban elbeszéltem. A fenti kép is onnan való. Lehetséges, hogy a tehénfejű (álarcú) Háthor későbbi kultusza és Egyiptom  egyik istenévé emelése is ebben a pusztai nomád tehéntartó életmódban gyökeredzik. Másképpen, de valamiben mégis hasonlatosan ahhoz, ahogyan az árja pásztorkodás tárgya később a brahmanista és a zoroaszteri vallás tehénkultuszává spiritualizálódott.

Színes ábrázolásban:

A magyar szürkemarhára hasonlító tulok (bika), és a kecske naturális, alul pedig a növényzet grafikus megjelenítése jellegzetes. A pásztorkodó embert két, csúcsával egymásnak fordított háromszög keretezi, csakúgy, mint számos eurázsiai barlangrajzon. Talán  nem éri el azok legjobbjainak szivonalát, de az afrikai művészek rajz- és egyéb formakészsége, kifejező ereje vitathatatlan. Díszítő szenvedélyük, a leletek szerint, tengeri kagylókkal, csigaházakkal történő ékszerezésben is tömegesen megnyilvánult.

A letelepedett népek kifosztása viszont általában hozzátartozik a harcos pásztor életmódhoz. A Szahara nyitottságát felhasználva, a  kalandozások korában délebbi földművelő területeken  a nomádok martalócként jeleskedtek onnan származó rabszolgák elfogásában és kereskedelmében. 

Mindezzel együtt, történeti-kulturális értelemben Afrika északi ötöde a kiterjesztett "Nagy Európához" tartozik a mi szempontunkból. (Az ő szemszögükből ennek a fordítottja ugyanilyen joggal lenne megfogalmazható.) A Szaharától a Guineai öböl  - Szudán déli határa vonalig terjedő, csapadékosabb, részben  földművelő populáció által benépesített szudáni sáv egyes gócokban kiemelkedő műveltség-vívmányokat produkált, majd középkori államokat hozott létre (melyekről a Nok kultúra kapcsán e sorozat  további részei számoltak be  és itt:  is).

(Még délebbre  áthatolhatatlan bozót-dzsungel  kezdődött és az egyenlítői esőerdőkben folytatódott. Észak és Kelet-Afrika felé ez lezárta a déli, nyugati kontinensrészt. Nem véletlen, hogy korábban a h. sapiens kibontakozása a fentitől geológiai okokból is elszigetelt keleti területeken történt. A délnyugati dzsungellakók elődeinél és közép-délen  többnyire nem voltak ilyen  kedvező kifejlődési lehetőségek. Bantu jellegű népek laktak ott.  Törzsfőnökeik hamar felfedezték és bevezették a rabszolgaságnak az embert állatnak tekintő válfaját. A fehér emberek birodalmai által támasztott piaci kereslet étvágya pedig szinte kielégíthetetlen volt. A  lakosság tudatlanságán s hiszékenységén alapuló mágikus hiedelmeket, a vudut megelőző ősformákat papjaik segítségével erre is felhasználták. Az akkori gyenge fegyverzettség mellett is előfordult, hogy egy gyilkos önkívületben tartott törzs csaknem egy egész másik törzset kiirtott. Így pusztult el később a busmanok nagy része.)

5. Teve-korszak

A harmadik szakaszban az esőhordó szelek fokozatosan elhajoltak a Szaharától és végül teljesen elkerülték a területet. Kipusztultak az erdők, a szavannák. Az  állatállomány biológiai menekülési útvonala a Csád tó felé irányult, melynek környékén és délebbre a sziklarajzokon látott fajok nagy része ma is megtalálható.

Az itteni emberek nemzedékről nemzedékre nehezebb helyzetbe kerültek és nagy részük elvándorolt a Szahara kiszáradásának idején.

A kiszáradás idejére megtörtént a legutolsó háziasítás, a tevéé. Szükség is volt rá, a sivatagban nélkülözhetetlen lett. A harmadik korszakot teve-korszaknak is nevezik emiatt. A szamár a legtöbb tekintetben jobb háziállat, viszont az ostobább teve 45 liter vizet képes meginni és ezzel és a púpjában tartott zsírraktárral akár egy hétig is kibírja a teherhordást a sivatag úttalan útjain.

A kiszikkadás pusztító hatása érvényesült ugyanabban az időben Arábia, India és Kína nagy régióiban is.

Ez az ökológiai katasztrófa nem hirtelen következett be, de maradandóbb és súlyosabb pusztítást okozott, mint az özönvíz. Az első monoteista vallási iratok hallgatnak róla, összeállítóik előtt ismeretlen is volt ezek nagy része. Nem az összes egykori konkrét esemény körképét akarták bemutatni, ennek az írásnak viszont nem is a valláskritika a célja. A kanonizált iratok forrását képező négy kódex a  vízözönről beszámolt, a tartósabb pusztítást eredményező kiszáradás ténye, annyi más afrikai eseményhez hasonlóan, kimaradt belőlük. Ennek egyik további oka a bennük rögzített fő elbeszélő hagyaték mezopotámiai történeti eredete volt.