Kedvenc abbém, Coignard tudatában feléledt egy ókori mese a régi perzsa uralkodóról. A nagykirály meg akarta ismerni az emberek egész történelmét és parancsba adta tudósainak, hogy állítsák azt össze. Húsz év múlva hoztak neki hatezer kötetet. Csináljanak belőle kivonatot, követelte. Még húsz évvel később hoztak ezerötszáz kötetet, de azt is soknak találta. Eltelt újabb tíz év, akkor már ötszáz kötettel jöttek vissza. Megint elküldte őket. Öt év múltán megjelent egy rozoga aggastyán tudós egy kötettel. A már haldokló király kedvéért három szóban elbeszélte az emberek történetét: „Születtek, szenvedtek, meghaltak.”
Nyolc évtizeddel Coignard alakjának megteremtése előtt Tiborc a szegények képviseletében mondta ki ezt a gondolatot.
„... a természet a szegényt
maga arra szánta, hogy szülessen, éljen,
dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és -
meghaljon...”
maga arra szánta, hogy szülessen, éljen,
dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és -
meghaljon...”
Súlyos és kemény szavak egy feszes drámai műben. Coignard általánosabb érvénnyel fogalmaz. „Igazából tulajdona nincs senkinek, csak a puszta élete.” Magát az embert bírálja „gyengéd lenézéssel.” Az ősi példabeszéd paneljét eltérő műfajokban és szövegkörnyezetben, saját művészi törekvését követve használta fel Katona József és Anatole France. Kár lenne széptani hasonlóságokat keresni, egyszerűen emberi felismeréseket regisztrál mindkét szerző, mindegyik a maga módján. Nem is azonos fejlettségi szintű országokban éltek és mégis, Francenak szintén századokkal korábbi, premodern környezetbe kellett helyeznie szókimondó hősét.
Világlátásukban is találni hasonló mozzanatokat. Jobban látható ez akkor, ha az abbé szemléletével nemcsak a jobbágy, hanem Katona tragikus főhősének, Bánknak a beállítódását is összevetjük. Megbünteti a bűnöst, de nagyúri helyzetéhez és hűbéri esküjéhez híven nem akarja felforgatni a kialakult uralmi rend egészét. Egy teljesen más környezetben és korban Coignard értelmiségi motivációja hasonló következtetésre vezet. Szembeszáll a felfordulást szítókkal, ő sem forradalmár. Ő már nem a hűséget, hanem a tapasztalat bölcsességét szegezi szembe az önző érdekhajszában fogant gyökeres átalakításokkal.
„Csak sajnálom, hogy olyan ember, mint ön, azzal foglalkozik, hogy megváltoztassa a kormányzás formáját.. Gondolja meg..., hogy azok a hirtelen állami változtatások, melyeket ön tervez, egyszerűen embercserélések és hogy az emberek, ha tömegben tekintjük őket, mind egyformák, egyaránt középszerűek, úgy a rosszban, mint a jóban, vagyis, ha az ember két-háromszáz minisztert, tartományi kormányzót, ügyészt...kicserél két-háromszáz mással, ez annyi, mint nem tenni semmit és az egész változás csak az, hogy Jánosnak meg Mihálynak Péter meg Balázs kerül a helyébe.” Az emberek helyzete ettől nem fog megváltozni.
Józan szkepszisét nem kell mindenben elfogadni, de szemlélete erkölcsileg mérhetetlenül magasabban áll, mint az ellenségkereső tenyészeteket tápláló újságírók szemérmetlen cinizmusa. A fenti bekezdés éppen egy bizonyos gyűlöletszító Rockstrong úrral vitatkozik, akinek a szemére veti: „A hírlapírói foglalkozás a legteljesebb tökéletességre fejlesztette elméjének részrehajló voltát..a gyűlölet és a visszavonás géniuszától vezetteti magát, ami önt egy polgárosult országban nagyon kényelmetlen emberré teszi.”
Az író később, szociális és közéleti fordulata után az abbé véleményeinél sokkal szélesebb és más alapon fejti ki az átfogó társadalomkritikát. De maradjunk a korabeli művelt közönség kedvencénél, Coignardnál, aki tanítványához fordulva határozottan fogalmazza meg a maga mértéktartónak szánt álláspontját
Végeredményben, fiam, Nyársforgató a törvények nem annyira önmaguknál fogva, mint inkább aszerint jók vagy rosszak, ahogy alkalmazásra kerülnek...”A szokásoknak nagyobb az erejük, mint a törvényeknek. A kíméletes viselkedés, az emberek megszelídülése: ez az egyetlen ésszerű gyógyszer, amivel a törvényes barbárság orvosolható. Mert a törvényeket törvényekkel javítani:az nagyon hosszú s bizonytalan út. Csak évszázadok rombolják le a századok művét.”
Ebben a megfogalmazásban is sok igazság van, van benne írói túlzás is. Hogy melyikből mennyi, az gondolkodás útján dönthető el. Az abbé ironikus búcsúja még sokáig fülünkbe cseng ezen az úton járva. „A gondolkozás nagy fogyatkozás, Isten mentsen meg tőle, fiam, Nyársforgató, mint ahogy megóvta legnagyobb szentjeit. Reszketve vedd figyelembe, fiam, hogy a Genezis kígyója a legrégibb bölcselő és egyszersmind örökös fejedelme a filozófusoknak.”
Ha a kígyó helyére Mefisztót tesszük, akkor az utolsó mondatban a német költőfejedelem eszméjét ismerhetjük fel. Ha pedig Lucifert, akkor Madách Imrének az előbbivel rokon eszméjét. Coignard könnyedebbnek látszó epikureus csevegését is az igényes bölcseleti általánosítás jellemzi, csakúgy, mint a Tragédiát. Ez már egy mélyebb társító összefüggés, mint ami Katonához fűzi. Nem valószínű egyébként, hogy ismerte volna bármelyikük műveit.
Anatole France életművének – ha a terjedelmet nézzük - ez csak néhány százalékát teszi ki. 1921-ben Nobel díjat kapott, 1924-ben meghalt. Akkor már nem lehetett úgy írni, ahogyan ő alkotott. Mégsem érdemelte meg szürrealista ellenfelei, köztük nagy írók, művészek méltatlan, halottgyalázó támadásait. Az ellenfelek egy része később anarchista, kommunista, vagy fasiszta lett. Egy Coignard abbé soha nem csatlakozott volna egyetlen ilyen kultuszhoz sem. Megalkotója a világháború öldökléseinek hatása alatt szembeszállt az igazságtalan világrenddel. Ellenezte a „hazafias” háborút, később pedig támadta a versaillesi békét és annak részét, a trianoni békediktátumot.
