Egy modern mozgalom nevével jelöltem a hajdani viszonyokat, ám mindössze a nők helyzetét és a nemek közti ősi szociális egyenlőség témáját kívántam szóba hozni az eredeti bejegyzésben. Retrospektív közlésének akkor lehet értelme, ha újabb életanyaggal egészíti ki a régi cikk vázlatos tartalmát.
Az ősi homo sapiens sapiens könyörtelen, mint maguk a létfeltételek, de a maga ragadozó ösztönét a kultúra segítségével valósítja meg. Második emberré válásáról beszélhetünk a széleskörű szimbólum-használat, a művészi termékek megjelenési ideje óta, vagyis a körülbelül hatvan-hetven ezer évig tartó felső őskőkorban. Ennek is a csúcsa a magdaléni kultúra, amely 15000 éve ilyen féldomborműves női aktot hagyott ránk:
(Penn dans le Tarn.) Már szabad testtartása függetlenségéből is leolvashatók az egyenlőségi viszonyok. Ugyan a nő rendszerint utódképes párzási partnert választott, de azért a férfiak díszítették is magukat, hogy tetszést arassanak. A természetes promiszkuitás menetét az ő erősorrendjük is szabályozta. Monogám gének nincsenek. Már korai időkben bevezették az exogámiát: saját csoportjából senki sem választhatott párt.
Az önálló női szerepkörnek csak az egyik meghatározója volt a primitív szaporodási érdek. A fajfenntartás ösztöne a hordatúlélés céljára is kiterjedt, kivetítődött. Ősünknek kímélnie, óvnia kellett a várandós anyákat a csapat túlélése végett. Az utóbbit hátráltató felesleges csecsemőket és elaggott férfiakat viszont megölték (kitették, magukra hagyták).
A nőktől való függés még közvetlenebb oka, hogy nélkülük egyszerűen éhen halt volna a ragadozó emberek csapata. Az asszonyok is elejtettek kisebb állatokat, gyűjtögettek, ami állandóbb élelemforrás volt. Egyenlők voltak a temetkezésben is, már ahol volt ilyen.
Terhes nőkről is maradtak többé-kevésbé esztétikus ábrázolatok:
Megannyi kisplasztika mutat azonban eltorzított formájú várandós asszonyokat. Keletkezésük 10-15 ezer évvel megelőzte a később kialakuló istenanya képzetet, melynek azután a szimbólumaivá válhattak. Ezek a mobiliák eleinte főképpen a szüléshez szerencsét hozó amulettek, talizmánok szerepét töltötték be. Csak némelyiknek láthatók a durva, olykor fenyegető arcvonásai. A fentebb látható vonzó alakok felfedezése előtt sokáig úgy vélték, hogy az utóbb említettek a mi ősünk, a Crô-Magnon ember egykorú nőideálját fejezték ki. Ez nem volt indokolt. Szépséges állatképeikben mi is gyönyörködünk, alkotóik ízlésében tehát osztozunk. Miért pont a nőideáljuk lett volna a mi fogalmaink szerint kificamított ízlésű?
A logikus kérdésben a felelet is benne van, de nem a teljes igazság. A következtetés csak az egyik elbeszélésen, cselekményszálon alapszik, azon, hogy európai honfoglaló elődeink kromanyonok voltak. Egy másik eseménytörténet korábbi Sapiens honfoglalókról szól: az anatómiailag szintén modern, de kissé eltérő felépítésű grimaldiakról. Grimaldi „Vénusz”:
A hasonló rassz tagjait zsírosfarúnak nevezik, de nyilvánvaló, hogy fenékpúpot hordoztak. Hasukon is ilyesmi volt. A púpok szerepe ugyanaz, mint a tevénél: tárolják a tápanyagot. Főképpen fiatal, erőteljes egyedeknél, akik viszonylag könnyen jutnak élelemhez. Hosszú éhezésnél a púp megfogy, a bőr pedig ráncokba rendeződve várja az újabb raktározó feltöltést. Ennél a rassznál a fenékpúp, mint az életerő jele, a női szépségideál magától értetődő sajátsága. A kisplasztikák egy része ezt fejezi ki. Férfiakon is van púp, de kisebb, hogy kibírják az olykor félmaratoni távot a préda utáni hajszában. Nem is tudnak annyit éhezni, mint a nők.
Hasonló negrid leleteket találták Nyugat és Közép-Európában, valamint Oroszországban egészen Szibériáig. Afrikai koi-szan, vagyis busman, (és ragadványnevükön) hottentotta jellegüket először Boule, Marcellin és Vallois írta le. ("Fossil Men" The Dryden Press, 1957). Irodalmi igénnyel: Laurens van der Post: A Kalahári letűnt világa (1986). Hottentotta és hasonló anatómiájú nő:
A fent körülírt negrid rassz nem korlátozódik az említett etnikumokra. A negridek világméretű migrációjának, mint minden ősi diaszpórának, férfiak a szereplői, akik útközben szereztek asszonyokat. A zsírfarúság öröklődése felhígult, lassan meg is szűnt. Mindez vitatott, de több szakember szerint a busmanok és a korai egyiptomiak, (akik Afrikában szintén egyedülállóan fejlesztették a vizuális művészetet), a Dordogne és az Ibériai félsziget őskőkori barlangi festőivel együtt közös ősöktől származnak. A busman nőnek is van tablier égyptienje (nemiszervet takaró bőrredő). Lascauxban az egyik képen látható a busman férfiakra jellemző qwai kwe, állandó félerekciós állapot.
Nagy vonalakban ilyen a második cselekményszál, a zsírosfarú Vénuszok keletkezésének magyarázata. Ámde életszerűbb az az elképzelés, hogy a női portrék egy (számunkra tetszetősebb) részét a kromanyonok, másik részét a grimaldiak hagyták hátra.
Lehetett-e harmadik és további cselekményszál? Miért ne?
Az, hogy valamit nem ismerünk, nem ok arra, hogy lehetetlennek tekintsük.
