A flintstone magyarul kovakő.Tucatnyi fajtája van, köztük a közönséges tûzkõ. Miriádnyi nem-mészhéjú puhatestű élőlény kemény házacskája épült kovasavból. Kémiából tanultuk, hogy szilicium a fõ tartalma, amit egyébként a mai magas technológia is használ.
Nálunk a kõzetet több helyen lehetett bányászni. Ezzel is dolgozhatott vértesszõllõsi vadászelődünk mintegy négyszázezer évvel ezelõtt. "Sámuel" koponyájának tarkócsont maradványa (Foto: KissTamás36):
Vértes László ősrégész kutató csoportjának felfedezése. Egy csont, bármilyen becses, önmagában kevés a környezete, a rétegéből származó tárgyak, az időbeli és kulturális beazonosítására alkalmas nyomok nélkül. Samu és társai, elődei, utódai, nemcsak ezt a csontot hagyták ránk örökül. Nyolcvan tonna elfogyasztott hús (bölény, medve, orrszarvú és minden egyéb) nyomait és sok mást is maguk után hagytak. Gyerekfogak töredékeit és egy láb nyomát, amelynek az öreg ujja nem volt szembefordítható a többivel. Sőt, teljesen párhuzamos volt velük. Vagyis emberé volt. Számos állati nyom is rögződött.
Jeles ősünk sok fajta kavicsból pattintott eszközöket. Éleket, hegyeket formált kovakőből is. Ez a legjobban hasadó, könnyen megmunkálható minõségben nálunk a Bakony alján, Szentgál mellett fordult elõ. Iparszerűen csak az újkőkorban kezdték bányászni. De az egész világon ősidőktől fogva megtalálható, ezért lehetett általánosan elterjedt eszköz. Hozzánk még két fontos nyersanyagért jártak ősemberek messzi földről is: dunántúli okker és tokaji obszidián miatt. Ezek útját most nem követem.
A nagy hidegben a kovakőnek más szerepe is volt. Szakemberek mondják, hogy a jégkorszak három millió évig tartott és számos időjárási ciklust tartalmazott. Az alábbi gráf csak az utolsó félmillió évről szól. Ennek előtte volt a Günz szakasz, még előtte a Donau, együtt kb. két és fél millió éven át. Mindegyik szakaszon belül és a szakaszok között voltak több tízezer-százezer esztendős meleg időszakok, amikor buján tenyészett az élővilág. Fahrenheit 32= 0 Celsius fok. Ha a Föld átlaga F=50-hez közeli, akkor az északi félteke jókora része állandóan fagypont alatti örökjeges, egy másik része pedig néhány fokkal afölötti, hideg, tundrás vidék.
Középhőmérséklet, lakóhelyek, emberfajok:
A napsugárzás intenzitásának hosszú ciklusai, a földpálya síkjának és körforgási sugarának módosulásai, a földmágnesség pólusváltásai formálhatták a fenti görbe alakját. A pontos okokat nem ismerem.
A hőmérséklet lüktetésének megfelelően a flóra és a fauna is vándorolt, hol Észak, hol pedig Dél felé. A hideget a nyír, a fűz, a mogyoróbokrok és a tűlevelűek bírják a legtovább. A melegedéssel előretörnek a lombosok, meghonosodik a rájuk jellemző állati populáció. A hideget kedvelő orrmányosok, agancsosok északra vonulnak. Élőhelyük körébe hazánk területe is bekerült. A kései mamutok temérdek biológiai üzenetet hagytak számunkra Ipolytarnócon.
A hárommillió évnél nem sokkal régebbi rokonságunkból csak egy helyes fiatal afrikai nőt ismerünk, Lucyt. Australopithecus volt, a nagy Szétágazást követő evolúció ember felé vezető útirányának utolsó szakaszából. (A kb. hétmillió évvel ezelőtti Szétágazásnál korábbi fajok leggazdagabb lelőhelye Rudabányán van.)
A jégkorszak viszonyai között csak egy másik fajta főemlős volt képes megmaradni. A hideg tájakon és az erdők zsugorodása miatt táplálék szűkében, vagy híján, a túléléshez nagytestű állatok húsával kellett táplálkoznia, ragadozóvá kellett válnia. Ehhez testileg gyenge volt, de kultúrát hozott létre és ezzel múlta felül a szintén értelemmel, lélekkel rendelkező állatokat. Hosszabb távon nem az erő, hanem az alkalmazkodni képesebb organizmus, annak erősebb intellektusa győzött a versenyben. Anatómiai jellegzetességei miatt és ügyessége folytán a szakemberek Homo Habilisnak nevezték el, de még nagyon kezdetleges volt. Hordái eszközöket használtak, sőt, alkalomszerűen tüzet is. A faj egymillió évig élt.
Idők során a vadászható állatállomány is teljesen kicserélődött. Ehhez folyamatosan alkalmazkodott a Günz a Mindel és a Riss fázisok emberfaja: a fejlettebb technikájú és rendszeres tűzhasználó Homo erectus. Ilyen volt a kínai, csoukoutieni vadászember, és maga a vértesszõlõsi is. Korábban - átmeneti formaként - a sapiens fajhoz is sorolták, de ez a feltételezés nem igazolóott be. Különböző változataik 1.7 milló évig éltek. (Ennek a fajnak az egyik utóda a neandervölgyi ember, akit a specialisták már nem tartanak a mi ősünknek. A mai emberfaj egy ideig az utóbbival párhuzamosan, a Würmben már létezett.)
Az Erectus praktikus hússzerzõ. Csak a megfogható érdekli, amit a létezésért folytatott küzdelemben használhat. A vadász mégsem az a bizonyos bumburnyák kőkorszaki szaki, hanem kitünõ megfigyelõ, tanulékony és találékony gyakorlati elme. Ezzel szemben sok mesés magyarázatot lehet hallani arról, hogy félt a tûztõl, leborult elõtte és imádta. Ám figyelembe lehet venni, hogy az õsember, aki naponta akár százával pattintott eszközöket a tûzkõbõl, naponta ezrével látott szikrákat kipattanni. Már rövid idõ alatt elõadódhatott sok véletlen helyzet, amikor az alátámasztó száraz gally, ékelõ fadarab, közeli fûcsomó lángra kapott a szikráktól. Amit naponta tapasztaltak, attól nem féltek, akárcsak a mai ember a gáztűzhelytől.
Vértesszőllősi Sámuel - kínai fajtársával ellentétben - még nem tudta teljes mértékben kihasználni ezt a tapasztalatot. Képtelen volt tüzet csiholni. Máshonnan hozta a parazsat és azt kellett megőríznie. Kizárólag csonttal tüzelt, nem fával. Előbb persze kiette a fínom csontvelőt. Az égéshez elegendő zsír maradt, aztán a mésztartalom is lángra gyulladt. Vértesszõlõsön és ezernyi más helyen hamar megtanulták a tûz megõrzésének technikáját is. (Jóval később, már a vallások keletkezése után ebből fejlődött ki a tűzőrzés szentsége az Olimpusz legendáiban, az óindusoknál, a Zarathustra hívőknél, a Vesta szűzeknél és másutt.) Más oldala az ügynek, hogy számos primitív közösség a dolgokat is élőnek tekintette. Az őskoriak mentalitása szerint mindennek egyenképpen szelleme volt: a sziklának, fának, víznek és a tűznek is. Az utóbbinak a szellemét is tisztelték, csakúgy, mint az ezernyi többi szellemet. Még nem választották külön attól, aminek a szelleme. Élő szellem, mint majd Hérakleitosznál a világ: hol fellobbanó, hol ellankadó, örökkön égő tűz.
A magasztosból ideje visszatérnünk az alantasba: a megélhetés legdurvább valóságába, ami a dögevés volt. Nem az elhullott állatok beszerzését jelentette, hiszen azokat más fajok hamarabb megtalálták és felfalták. Nagyjából így történt. Az emberhorda lesben állt az állatok ivóhelyeinél, ahol a ragadozók elejtették zsákmányukat. Az ember megvárta, amíg az egyedül vadászó tigris nagyjából jóllakott, (kicsit el is lustult), aztán a magánál tartott parázssal tüzet rakott, éktelen zajt keltett és tömeges létszámával, hosszú botjaival elzavarta a vicsorító fenevadat. Annak csak morgásra futotta, odébb állott és valahol lekushadt emészteni. A maradék elég volt az embernek. Vadászkutyaként használta a tigrist, oroszlánt, párducot. (Nem volt veszélytelen kaland, sokszor rá is fizetett. Akkor nem ő evett, őt ették meg.) Általában pedig a tűz adta az ember fölényének nagy részét. Miért félt volna saját fegyverétől? Az állat és az ember különbsége leegyszerűsítve, egy mondatban: az állat fél a tűztől, az ember nem.
Az intenzíven érzékelõ vadászok későbbi nemzedéke észlelte, hogy az anyag ütése, dörzsölése melegíti azt. Akkor is, ha kis rudat forgat lyukas fatányérban nagy sebességgel.
Sokszor okozott véletlenül tüzet, aztán szándékosan is kezdte csiholni. Önmaga volt a Prométheus, mindenütt, ahol csak megmunkálta a követ. Enélkül nem élhetett volna meg a jeges tundrákon, ahol a rénszarvasokra és mamutokra, vagy elődeikre vadászott. Bőrükből, prémekből készült ruházata is létfeltétel volt a számára. Kezdetleges kunyhókban húzta meg magát, mint amilyen ez a Franciaországban rekonstruált lelet:
Szükség is volt ilyen hajlékra, amikor a nizzai évi középhőmérséklet öt fok alatt ingadozott. A jeges, tundrás tájakon természetesen alig van villámlás, ami a tüzek spontán keletkezését okozhatta volna. Ha mégis volt ilyesmi, akkor parazsat lehetett szerezni belőle. De ez nem az antik mediterrán Görögország, ahol sok a napsütés, ám sok a vihar is, amit a késői mítosz a fellegrázó Zeusznak tulajdonított. A jégvidéken erdők sem léteztek, amiket a villám meggyújthatott volna. Ez a zseniális Démokritosz által kitalált mese szerint félelmet kelthetett a villámlás titokzatos, földöntúli ura iránt. Az ő műve, néhány sor kivételével elveszett, de Lucretius még olvasta és nagyszabású tankölteményben, rá hivatkozva, meg is ismételte. Csakúgy, mint a Prométheusz legenda, ez már késői, antik magyarázat. Saját fogalmaikat vetítették vissza, számos, korunkbeli történeti spekulációhoz hasonlóan.
Az uralmat nem ismerő, szabad emberként élő õskori vadász gondolkodásában egyáltalán nem is volt helye az ilyen hierarchiát feltételező ítéletalkotásoknak. Ezek nélkül jutott el a fejlõdés a modern emberig. Az ókori írók nem hibásak azért, mert nem ismerhették a Homo Erectus kétezer év múltán feltárt tűzhasználati leleteit. A művelt ember sem hibáztatható azért, ha elfogadja a kéznél levő, racionálisnak látszó klasszikus elbeszélést. Régebben nem is volt más narratíva. De ma már van, hála az ásatásoknak. Aki akarja, hozzá igazíthatja az eddig csak irodalmi forrásokon alapuló elképzeléseit az újonnan feltárt pozitív tényekhez.
Korábban is írtam, hogy az ember abban különbözik a legjobban az állatvilág bármelyik tagjától, hogy kultúrája van. Ezt általában és főképpen történeti szempontból veszem szemügyre. Az ide tartozó jelenségek etológiai megközelítése új fényt vet ugyanazokra a mozzanatokra. Csányi Vilmos: „Az emberi természet biológiai gyökerei” c. előadásában (Mindentudás Egyeteme, 2003), azt vizsgálja, hogy az ember biológiai adottságai hogyan hozták létre a kultúrára való képességét az evolúciós folyamatban. Emberi viselkedési együttesről, humán viselkedési komplexumról beszél. Az etológia ennek három fő összetevőjét elemzi:
1. a csoportélettel kapcsolatos viselkedési formák;
2. a csoporttevékenységek összehangolása;
3. a konstrukciós tevékenységek.
Az első a természetes csoportszerkezettel kapcsolatos: az embernek jelentősen csökkent a csoporton belüli agressziója, míg az idegen csoportok tagjaival szembeni agresszió lényegében változatlan maradt. A lecsökkent agresszió lehetővé tette az együttműködés legfejlettebb formájának, a kiegészítő együttműködésnek a megjelenését, a táplálékmegosztást és a csoport iránti hűséget. Szervesen ide tartozik a több funkciójú szexualitás, a szülői gondoskodás, a csoportindividualitás és a csoporthűség.
A második a csoporttevékenységek összehangolásával kapcsolatos: az embercsoport képes tagjainak érzelmeit, viselkedését és a legtöbb esetben mindkettőt egészen finoman összehangolni.
A harmadik összetevő a legkülönbözőbb konstrukciós tevékenységekben nyilvánul meg: a kommunikációt szolgáló emberi nyelvben, a tárgyak és szerszámok használatában, valamint az akciók és szociális viszonyok konstrukciójában.
Az etológiai felfedezések ismertetése meghaladja ennek az írásnak a kereteit, de részletezésükre egyszer érdemes lenne visszatérni.
