Asszociációk

A címben említett szerző ismertetést közölt a Szahara nedves időszakáról és kiszáradásáról. Az önművelők rétege, magamat is beleértve, örülhet a Szahara nedves korszakáról és kiszáradásáról szóló ismertetésnek. (NSz. 2006.09.09) A minap másutt bejegyzést írtam erről, http://asszocialok.blog.hu/2006/09/03/forditott_vizozon_honnan_jovunk_79263 de kétszeres az örömöm, ha a szóban forgó ismertetés szerzője maga ragadta meg ezt a témát, anélkül, hogy szerény soraimat olvasta volna. Ez azt jelenti, hogy a téma fontosságát egymástól függetlenül  többen felismerhetjük. Egész Afrikára kiható változásokról van szó. Terjedelmi korlátok miatt az újságcikk nem térhetett ki több részletre, amiket a blog megemlített. Kisebb kiegészítéssel talán mégis pontosabbá lehet tenni ezeknek a változásoknak a leírását.

Forrásműve alapján a szerző a folyamatok időrendjét is értelmezi, olyképpen, hogy az esős időszakban, kb. 7000 évvel ezelőttig tartott a benépesítés és az itt élők belefogtak az állattenyésztésbe, növénytermelésbe. Az imént említett bejegyzésem értelmében viszont ezt a korai időszakot inkább a vadász és gyűjtögető életmód jellemezte. A napilapban megjelent közlésből ez kimaradt. Az állattenyésztésre való áttérés, a sziklaképek tanúsága szerint i.e. 3500 körül (5500 évvel ezelőtt) bontakozott ki, vagyis a szárazabb, de még nem sivatagos időben. A sziklaképek azt is valószínűsítik, hogy Szahara elsivatagosodása nem ötezer éve, hanem később következett be.A posztot a Blogtéren is megszerkesztettem, publikáltam, de azóta, hogy  36-an megnézték, valamilyen okból nehezen volt olvasható.

A vadászok barlangi művészete nem tanuskodik vallásos kultuszról. Üzenete, ha van, a férfi és a nő kapcsolatáról szól.

A vízözön fordítottja, a Szahara kiszáradása sok évszázadon át tartott. Nem hirtelen katasztrófa volt, de maradandóbb és súlyosabb pusztítást okozott, mint az özönvíz. A vallási iratok hallgatnak róla.

 A vízözön fordítottja: a Szahara kiszáradása sok évszázadon át tartott. 

1. A hely

Geográfusoktól megtudhatjuk, hogy a mai "sivatag" sem csupán sivatag, ha az utóbbin homoktengert értünk. Ez mindössze a terület egyharmada, az összes térképen használatos arab terminusok szerint "erg". A Szahara nagyobbik fele kősivatag, aminek egy része "hammada", vagyis ökölnyi-emberfejnyi sziklák területe, másik része pedig "szerir": sok száz négyzetkilométeres kavicsmezők. Vannak kisebb, agyagos síkságok is.

Északról öt útvonalon lehet a sivatagon átkelni, régi tevecsapásokat, oázisokat érintő karavánútakat követve. Kezdeti szakaszaikat a múlt században egy-egy pontig lehengerelték terepjárók számára. Ez a földút a"piszt". Nyugaton autóutakat is építettek. Olajlelőhelyekhez feltétlenül. Többnyire azonban a régi ösvényeken lehet Dél felé átjutni. Az óceántól számítva a harmadik piszt elvezet a  Szahara egyik nagy  sziklás hegységéhez, az Algériában található Tassili N'Ayerhez:

Az egykor a környéken virágzó megélhetési kultúráról mintegy tizenötezer sziklarajz tanuskodik.

A negyedik piszt Tripoliban kezdődik és a  600 km.-re délre fekvő Sebha oázisnál szétágazik. Innen a Nyugat felé induló úton közelíthető meg az Akakusz-hegység, mely észak-déli irányban húzódik, párhuzamosan az algériai határral.  Homokkőből álló láncainak lepusztult szigetszerű maradványai 100-300 méterrel emelkednek ki a felszínből. Rajtuk is sok kreatív emberi emlék látható. Jellegzetes tájrészletük Németh Géza fotóján:

 Ha az említett Sebha oázistól az elágazás déli ágát követjük, a Tibeszti vulkáni hegység háromezer méteres  csúcsaihoz jutunk. Sziklákon temérdek rajz és kép van itt is. Kopár vidék, de néhol forró iszapmedence bugyborékol a vulkáni utóműködés jeleként.

Ilyen a jelen, de milyen lehetett a múlt?

2. Az idő rendje

Afrikában a jégkorszak végén szárazabb lett az éghajlat, de a változékony atlanti széljárás jóvoltából a monszun esők, csakúgy, mint az Arab félszigeten, még hosszú alkalomszerűen  adtak valamennyi vizet  a jelenleg sivatagos területeknek. Az esőhordó szelek több ízben máshová helyeződtek át. Végül 7200 évvel ezelőtt ezek az időszakos  esőzések hosszú időre - 4800 évvel ezelőttig - tartóssá váltak. (Kr.e. 5200-2800). A terület ezután is még másfél ezer éven át kapott esőt, ha nem is ennyire rendszeresen.

Ősrégészek szerint a korai, neanderthaloid ember sok tízezer éven át élt Észak-Afrikában a Núbiáig terjedő területen, délebbre viszont nem.  Az anatómiailag modern emberek ismert élőhelyéről, történetéről itt is legalább 30000 év leletei vallanak. (Mai "Ember" -fogalmunknak minimum ekkora időszakot kellene átfognia.)  Kiváltképpen sokat  tudhatunk a legutóbbi hatezer évükről. A  fent említett és egyéb szállásterületeik szilárd tereptárgyain  megörökítették környezetüket és életük mindennapi eseményeit. Az okkerrel, mésszel festett, vagy éles kődarabokkal karcolt alkotások olyan állatokat - zsiráfot, antilopot, krokodilt, elefántot - is bőséggel ábrázolnak, melyek már jó ideje nem élnek a Szaharában.

Zsiráf:

Midőn Európában már régen végetért a barlangi festészet, Afrikában akkor kezdődik a sziklaképek alkotása. A rajzok és a képek itt is a legfőbb emberi élményeket fejezik ki, metafizikai elképzelésekre, természetfeletti illúziókra nem utalnak. 

Almásy Zoltán az Egyiptom- Libia- Szudán határövezetben végigkutatta a Gilf el Kebir nevű sziklahegységet. Számos lelete közül az úszó embereket ábrázoló sziklakép a leghíresebb. Témájának megnevezése vitákat is kiváltott.

Az i.e. IX.- V. évezredben ezen az állatállományban gazdag vidéken már tömegesen éltek halászok, vadászok, majd korai állattenyésztők.

3. A bivaly korszaka

A szaharai újkőkori  "szafaripark"  története a megélhetés fő forrása és a képeken megjelenő jellegzetes állatfaj szerint három időszakra bontható. Az első az ú.n. bivaly-korszak  (kb. i.e. 3500.-ig), amikor a  gyakran ábrázolt névadó állaton kívül vadászni lehetett a bőségesen előforduló elefántra, orrszarvúra, vízilóra. Az imént látott zsiráf is idevalósi. Szaharai vadász:

Az íj használatát az tette lehetővé, hogy a korábban már említett Capsi műveltség hordozói és kortársaik  beléptek az őskőkor (paleolit) felső szakaszába, egyebek közt annak révén, hogy vékony kovalemezeket tudtak pattintani, és azokból finomabb élű és hegyű eszközöket, pl. nyílhegyet készíteni. Ezekre a mikrolitekre a csont, szaru, fa megmunkálásához is szükségük volt. Használati tárgyaik és fegyvereik készlete kibővült, jártasságuk számos irányban elmélyült.

A zöldellő Szahara vízgazdaságára erősen hatott a kissé távolabbi, jelenlegi nevén Fayyúm oázis a mai Kairótól nyugatra. Hajdan itt a Moiris tó volt, vízszintje 50 méterrel magasabb a mai oázisnál. Mint egy tározó, szabályozta a talajvizet, a terület nedvességét. A Szaharával vízfolyások tömege kötötte össze, azzal egybefüggő termékeny területet alkotott. Nagyobb medencéje a mai Szudán  állam középvonalában nyugatra kanyarodott és mélyen behatolt a Szaharába. Délről a Csád-tó ágai öntözték a területet. A nedvesség fő forrása persze az égben volt. A legelhető, szavannás vidéken elterjedt a vadászható őstulok és más patás állatok populációja.

A terület buja növényzete a legnagyobb négylábú fogyasztók számára is elegendő táplálékot nyújtott. Az alábbi sziklarajzon ábrázolt nagyfogyasztóból egy embercsoport, kisebb nemzetség néhány hónapon át megélt. Húsát napon kiszárítva konzerválták:

Érthető, hogy ekkora zsákmányért, a vadászterületekért kíméletlen küzdelmet folytattak. Az agresszió a túlélés feltétele volt. A fentebbi vadász  pozíciója ember elleni  fenyegetést  is  jelenthetett. A nemzedékek százain át megszilárdult vadászösztön a zsákmány elragadásának veszélyét hozó idegent ugyanúgy megsemmisítendőnek tekintette, mint az állati prédát. De a késztetést, a szokást  a  vezetők feltétlen engedelmességet követelő szervezetté formálták. Pusztai  harci alakzatukat az idegen közösségbeliek  megölésére, zsákmányuk elrablására irányították. A közöségen belűl az erősorrend döntötte el az élelemhez, asszonyhoz való hozzájutást. Jaj volt annak, aki saját törzsbelit megölt. A vérbosszú gyakorlata  javában működött. Az úton levő, menedéket kérő egyéneket viszont általában nem bántották, a vendégjogot betartották. Hiszen egyénileg maguk is bármikor másokra szorulhattak. A vérbosszú kölcsönös elrettentő hatása valamennyire szintén korlátozta az egyedül talált védtelen idegenek legyilkolását.

Vadászat bivalyra:

 A vadászoknak  (csak) a profilja, de hajviseletük, vagy fejfedőjük, kutyáik is jól kivehetők. Gyakorlati emberek, képeik nem mesés történetekről szóltak. Ám késztetéseiket  szimbolikus cselekvésekbe, szóbeszédbe, énekbeszédbe, táncba  is kivetítették csakúgy, mint korunk embere. Óriási fallosz szobrokat készítettek.  Az embert szívesen ábrázolták napi tevékenysége, pl. ételkészítés közben, néhol szintén az arc körvonalaival, olykor egy majom társaságában.
Munka közben:

 A képeken jól kivehetők a magas, nyulánk északafrikai emberfajta testfelépítésének sajátosságai.

Antropológusok közlik, hogy a lakosság egyik csoportja berber és líbiai-sémi népekből állt.  Róluk tanuskodik a fontos Haua Ftea lelőhely Líbia északkeleti részén, Cyrenaicában. Közöttük vagy mellettük  élhettek az itteni kultúra létrehozásában részes, nyurga 'tenere' népek. Közülük származhatnak a mai rif- kabilok és a "kék emberek", vagyis a tuaregek, akiket kék turbánjuk miatt neveznek így. Kisebb csoportjaik ma beduin életmódot folytatnak. Csak ők tudják, hogy hol vannak "guelták", azaz a kiszáradt vádik azon szakaszai, ahol fél-egy métert leásva vizet lehet nyerni.

A lakosság másik része  szudáni, vagy kordofán, nilóta (nílusi), sudár növésű, sötétebb bőrű populációból állott. Közülük a finom arcvonású, jó képességű kordofánokak közös őseik voltak a valamikor Afrikából elvándorolt sapiens embercsoport egyedeivel. (Csakúgy, mint a ma Kenyában élő, szintén nilóta luóknak, akiktől egyébként, Obama apja is származott, de ebben a témában ez századrangú). Jelenleg is gyönyörű emberpéldányok láthatók az Asszuántól keletre fekvő falvakban. A sötétbőrűek szaharai megjelenése is azt bizonyítja, hogy a régió egykor vízzel ellátott, átjárható terület volt. Ezért tudtak az itt élt tömzsi garamantok a fordított irányba, délre, a szudáni sávba emigrálni, ahol szintén egy magas kultúra létrehozásában vettek részt.

Az első időszak sziklaképei az embereket arcuk teljes kirajzolása nélkül, ("anikonikusan") mutatják.

Nincsenek tehát kiemelkedő személyek, akiket vagyonuk, hatalmuk, vagy tetteik alapján egyéni ábrázolás illetne meg. Nem változtat ezen az sem, ha arcukat maszkkal eltakarva jelenítik meg, mint a fenti vadászt.  Ez megfelel a vadásztörzs társadalmi egyenlőségi viszonyainak. Csak 'társadalmi', mert korosztályok, nemek között nem áll fenn.

A már említett Haua Fteában a kutatók jelentékeny neolitikus kultiváltság nyomaira bukkantak a hatodik évezredből. A tűzhelyek és kerámia az egyéb északafrikai, nevezetesen a korábban tárgyalt Capsi műveltség leleteivel érintkeznek. A szarvasmarha háziasítása az utóbbi érdeme volt. A vadászatról a pásztorkodásra áttérés, jóllehet évezredeket késett, itt is hatalmas fordulat volt. Ezután jelenik meg a rajzokon a kerék is. A második történeti szakasz képeken ábrázolt tipikus állata a szarvasmarha.

4. Tehén-korszak

A törzseket  hosszú ideig semmi sem sürgette az életmódváltó innovációra. Jócskán lemaradtak a  Termékeny Sarlóhoz, vagy -Félholdhoz képest (melynek újkőkori átalakulásáról ennek a sorozatnak a  23.-al kezdődő  és 34.-ig terjedő sorszámú részei számolnak be).  Legalább két évezreddel később térnek át a neolitikus (csiszolt) kőtechnikára, a keramikára, a mezőgazdasági termelésre, melyek szakmai fogásait és a vetőmagvakat, juh és kecske tenyészállatokat  az Arab félszigetről, Sziriából, Palesztínából érkező sémi nyelvű bevándorlók közvetítik hozzájuk. Hasonló szintű, de még sokrétűbb kultúra volt a Nílus-delta nyugati részén Merimde, mely a  később létrejött Egyiptom része lett. A sziklákon ekkor már hieroglífák is láthatók, de azok megfejtése még hátra van.

 Az erdős szavanna vándorló pásztorainak ideiglenes lakása vagy sátor, vagy agyagból vert kerek kunyhó volt, ágakból és fűfélékből összeállított csúcsos, mongolsapka-szerű, szárazabb periódusokban pedig laposabb tetővel.

 A mai Maghrebből, vagyis Capsából, továbbá Haua Fteából és a Szaharából egész Afrikába szétterjedt a kecske, juh és szarvasmarha tenyésztése és az evvel együtt kezdődő vagyoni egyenlőtlenség.  Pásztorok és teheneik sziklarajzokon:

A Nílushoz közelebb  rituálisan eltemetett teheneket és tehénszobrot is találtak ebből az időszakból, amint azt nabtai beszámolómban elbeszéltem. A fenti kép is onnan való. Lehetséges, hogy a tehénfejű (álarcú) Háthor későbbi kultusza és Egyiptom  egyik istenévé emelése is ebben a pusztai nomád tehéntartó életmódban gyökeredzik. Másképpen, de valamiben mégis hasonlatosan ahhoz, ahogyan az árja pásztorkodás tárgya később a brahmanista és a zoroaszteri vallás tehénkultuszává spiritualizálódott.

Színes ábrázolásban:

A magyar szürkemarhára hasonlító tulok (bika), és a kecske naturális, alul pedig a növényzet grafikus megjelenítése jellegzetes. A pásztorkodó embert két, csúcsával egymásnak fordított háromszög keretezi, csakúgy, mint számos eurázsiai barlangrajzon. Talán  nem éri el azok legjobbjainak szivonalát, de az afrikai művészek rajz- és egyéb formakészsége, kifejező ereje vitathatatlan. Díszítő szenvedélyük, a leletek szerint, tengeri kagylókkal, csigaházakkal történő ékszerezésben is tömegesen megnyilvánult.

A letelepedett népek kifosztása viszont általában hozzátartozik a harcos pásztor életmódhoz. A Szahara nyitottságát felhasználva, a  kalandozások korában délebbi földművelő területeken  a nomádok martalócként jeleskedtek onnan származó rabszolgák elfogásában és kereskedelmében. 

Mindezzel együtt, történeti-kulturális értelemben Afrika északi ötöde a kiterjesztett "Nagy Európához" tartozik a mi szempontunkból. (Az ő szemszögükből ennek a fordítottja ugyanilyen joggal lenne megfogalmazható.) A Szaharától a Guineai öböl-Szudán déli határa vonaláig terjedő, csapadékosabb, részben  földművelő populáció által benépesített szudáni sáv egyes gócokban kiemelkedő műveltség-vívmányokat produkált, majd középkori államokat hozott létre (melyekről a Nok kultúra kapcsán e sorozat  további részei számoltak be  és itt:  is).

(Még délebbre az áthatolhatatlan bozót-dzsungel  kezdődött és az egyenlítői esőerdőkben folytatódott. Észak és Kelet-Afrika felé ez lezárta a déli, nyugati kontinensrészt. Nem véletlen, hogy korábban a h. sapiens kibontakozása a fentitől geológiai okokból is elszigetelt keleti területeken történt. A délnyugati dzsungellakóknál és közép-délen  többnyire nem voltak ilyen  kedvező kifejlődési lehetőségek. Bantu jellegű népek laktak ott.  Törzsfőnökeik hamar felfedezték és bevezették a rabszolgaságnak az embert állatnak tekintő válfaját. A fehér emberek birodalmai által támasztott piaci kereslet étvágya pedig szinte kielégíthetetlen volt. A  lakosság tudatlanságán s hiszékenységén alapuló mágikus hiedelmeket, a vudut megelőző ősformákat papjaik segítségével erre is felhasználták. Az akkori gyenge fegyverzettség mellett is előfordult, hogy egy gyilkos önkívületben tartott törzs csaknem egy egész másik törzset kiirtott. Így pusztult el később a busmanok nagy része.)

5. Teve-korszak

A harmadik szakaszban az esőhordó szelek fokozatosan elhajoltak a Szaharától és végül teljesen elkerülték a területet. Kipusztultak az erdők, a szavannák. Az  állatállomány biológiai menekülési útvonala a Csád tó felé irányult, melynek környékén és délebbre a sziklarajzokon látott fajok nagy része ma is megtalálható.

Az itteni emberek nemzedékről nemzedékre nehezebb helyzetbe kerültek és nagy részük elvándorolt a Szahara kiszáradásának idején.

A kiszáradás idejére megtörtént a legutolsó háziasítás, a tevéé. Szükség is volt rá, a sivatagban nélkülözhetetlen lett. A harmadik korszakot teve-korszaknak is nevezik emiatt. A szamár a legtöbb tekintetben jobb háziállat, viszont az ostobább teve 45 liter vizet képes meginni és ezzel és a púpjában tartott zsírraktárral akár egy hétig is kibírja a teherhordást a sivatag úttalan útjain.

A kiszikkadás pusztító hatása érvényesült ugyanabban az időben Arábia, India és Kína nagy régióiban is.

Ez az ökológiai katasztrófa nem hirtelen következett be, de maradandóbb és súlyosabb pusztítást okozott, mint az özönvíz. Az első monoteista vallási iratok hallgatnak róla, összeállítóik előtt ismeretlen is volt ezek nagy része. Nem az összes egykori konkrét esemény körképét akarták bemutatni, ennek az írásnak viszont nem is a valláskritika a célja. A kanonizált iratok forrását képező négy kódex a  vízözönről beszámolt, a tartósabb pusztítást eredményező kiszáradás ténye, annyi más afrikai eseményhez hasonlóan, kimaradt belőlük. Ennek egyik további oka a bennük rögzített fő elbeszélő hagyaték mezopotámiai történeti eredete volt.

Az Észak-Afrikai capsi műveltség.

A fejlett őskőkori Európával egy időben Afrika északi részén is az anatómiailag modern típusu ember kultúrája virágzott. Az élelemszerzési kőtechnika fejlődési vonalai kb. 30000 éve még hasonlítottak egymáshoz, majd szétágaztak. A tunéziai, régen Capsa, ma Gafsa nevü,  a tengertől jelenleg 200 km.-re délre (Bizertától mintegy 250 km.-re délnyugatra) fekvő terület  mezolitikus műveltségét ma capsi néven szokásos említeni. 8-9000 éves nyomai már az akkori európaitól eltérő életmódra utalnak. Nagy hatása volt az egész kontinensre.

A capsi technika sajátságainak zöme a kőmegmunkálás részleteiben rejlett, de ezekkel foglalkozzanak a szakértők. Inkább azt említem, ami az itteni ember elsődleges szenvedélyeit hevítette. Ugyanaz, mint az akkori európai emberét: a létfenntartás, és a fajfenntartás. A műtárgyak itt is az ezekhez kötődő emlékeket őrizték meg. Az egyik fő eleség jelen esetben a parti csiga, aminek a héját naturális formában, egyfajta kvadratikus pop-art kompozícióban örökítették meg.

Ez a tárgyi kreáció ugyanúgy önkifejezés volt, mint másutt a realista barlangi festmények. Egyedi példányokat okker festékkel művészien kiszineztek.

A téma  fajfenntartási utalásai nem egyszerüsödnek le arra, hogy a csiga és a kagyló gyüjtésével főleg  nők foglalkoztak. A csiga a kőkorban a női nemiszerv jelképe és szaporodási szimbólum is volt, az egész mezolitikus, majd újkőkori műveltségben. Az egyik uralkodó díszítő elem szerepét töltötte be később is. Az ebben bővelkedő barokk templomok építésének kegyes megrendelői ugyancsak csodálkoztak volna, ha ismerik az eredeti jelentését.  A csigavonal mindmáig jellegzetes képzőművészeti motivum maradt.

Az ékszerek jelentékeny része kagylóból és csigából készült és a távolsági kereskedelem fontos tárgya volt. Táplálkozási nézőpontból az afrikai csigagyüjtőt is ugyanoda sorolhatjuk, ahová a nagy emlősök elejtőjét: állati fehérjét keresett. Egyébként, a kedvező klimatikus viszonyok miatt a capsiak sokféle vadon élő állatra is vadászhattak. Ennek képei a már korábban bemutatott európaiakhoz és ázsiaiakhoz hasonlítanak. Kb. nyolc-kilencezer évvel ezelőtt, de még később is sokáig  Afrika északi felét az akkori, különösen bőséges vadállománya a mai Serengetti parkhoz tette hasonlóvá. Ez jellemezte a (ma) libiai területeket is, amelyeknek tárgyi emlékei szintén a capsiak hatását mutatják.

Az elejtett állatok egyebek között bőséges nyersanyagot szolgáltattak finoman megmunkált speciális csonteszközök készítéséhez.

A földrajzi közelség miatt mindez kapcsolatban áll a Szahara múltjával és emlékei az ott talált sziklarajzokon is fellelhetők.  Azokról majd folytatólagosan beszámolok. Itt a mai Gafsa életére jellemző néhány kép következik.

Út a repülőtérről:

A város:

Oázisa:

Karaván az oázisok között:

A fent leírt időszakban nem volt ilyen karaván, mert a tevét csak kb. három és félezer éve háziasították. A jól kiépített utakon pedig jelenleg autókaravánok száguldoznak.

Éltető elem:

Hagyományos lakóház:

Szokásos városkép:

Gafsa a tengerparti hegyeknél, az Atlasz keleti nyúlványának lábainál fekszik. Kap némi esőt, van vize, nővényzete. Nem a legnehezebb sivatagi körülmények jellemzik. Az ókorban a tengerparthoz közel, eléggé széles sávban több száz város virágzott, míg csak a háborúk el nem pusztították őket.

 Az ember Keleten is nagy kedvvel örökítette meg az állatokat és vadászatukat. Egyszersmind történetelőtti történelmet rajzolt és festett a sziklás falakra.

Korai elődünk verbális, vokális- zene- és tánckultúrájával együtt Keleten is kibontakozott a barlangi festészet. Ez szintén szimbólumokat használó cselekvés és közlés volt.  Csak India középső vidékén 500, rajzokkal ékesített barlang található. Köztük kb. 300 az alább bemutatott lelőhely környékén. Mobiliákat, vagyis kisebb, hordozható plasztikai tárgyakat is alkottak.

Bhimbetka, India, 9000 BP (before present). Bölény:

A realista állatképek többsége növényevőket ábrázol. A h.sapiens  nagy részben, helyenként pedig túlnyomó mértékben az ő húsukkal táplálkozott.  Mint faj, azért lehetett  túlélő, mert ragadozóvá vált.  A genomikusan  beleprogramozott tíz parancsolat egyike így hangzott: ölj, hogy élj. A parancs elsősorban az eleségül használható többi fajra irányul, de  DNS kapcsolók esetenként aktiválják a másik emberrel szemben is. (Előre tekintve: ez mindinkább a tudattalanba süllyedve munkál, ám ellenségkereső uszítók  igyekeznek felszabadítani az  embergyilkos ösztön alantas szenvedélyét magas eszmények ürügyén.) 

Az itt következő, látszólag sematikus vázlatrajzon agancsosokat öldösnek kíméletlenül, husánggal. Az utóbbi volt a  gyakoribb fegyver, nem a sokat emlegetett kőbalta, amit főképp a hús feldarabolására használtak (uo.):

Egy ragadozó menekül előlük (fent), néhány halottjuk a földön hever. A gyerekrajzra hajazó ábrázolási stílusnak a jelenet megkomponáltsága, mozgalmassága és drámaisága  kifejező erőt ad. Számos jelképes közlést tartalmaz. Életmód-napló. Dia. Blog.

Az ember már az őskőkorban is a maga módján vadászott, másként, mint a négylábú zsákmányolók.  Kulturált húsevő volt, aki társaival többlépcsős interaktív kommunikációt folytatott és ennek segítségével  jól elő tudta készíteni a vadak elejtését. Itt a  leendő prédát  előrelátóan behajszolta egy sziklafal zsákutcájába és úgy nyilazta le (uo.):

Tanulhattuk, hogy a nyílvessző hegye gyakorta a finoman pattintott  (vagyis még nem csiszolt)  mikrolitból, mikrokőből készült.  Ennek használata jellemzi az őskőkor (paleolit) felső szakaszát, mely mintegy negyvenezer évig, a neolitig tartott. A korszakokat, anno, hibásan nevezték el az első leletek zömét kitevő megmaradt anyagokról kő-, réz-, bronz- és vaskornak.  A kőkor használati tárgyainak háromnegyede sem kőből készült. Anyaguk fa, vessző, háncs, gyökér, bőr, szőr, csont, szaru, in, koponya, tök, agyag, stb. lehetett. Az egymást átlapoló európai periódusok hozzávetőleges időbeli elhatárolása ettől még helyes marad. A kb.12000 éve kezdődött neolit kor  emberei is vígan használtak csiszolatlan mikrolit kőeszközöket, nem törődve a majdani ősrégészeknek ezzel okozott fejfájással. A ma már szakmailag elavult elnevezések is alkalmazhatók,  amíg mindenki tudja, hogy miről van szó. Hiszen a nyelvi érintkezés sikere nem a nevek helyességén, hanem megegyezéses alkalmazásukon múlik.

A sokak által ismert terminológia szerint tehát a fenti kép az őskőkor kései szakaszában íjazó vadászokat mutat. Lehettek Cro Magnon, vagy esetleg negroid típusú emberek, de mindenképpen modern anatómiai felépítésüek. Mint megtudtuk, az egyik legkorábbra datált nyíl cirka 25 ezer éves,de régebben is használhatták. A jégtáblák szakaszos visszahúzódása miatt gyakoribbá váló prédaállatok, a könnyebb, gyorsabb vadak, jelesül: agancsosok elejtésének kényszere miatt fejlesztették ki. Mindez az ember szelektív alkalmazkodására, további evolúciójára is visszahatott. Migrációs alkalmazkodására is. Az ökoszféra lüktetett: a klima hol hidegebb volt, hol melegebb, a jégmezők kiterjedtek és összehúzódtak, az erdők délebbre, majd északabbra vándoroltak, velük ment a saját faunájuk, helyükre más állatfajok költöztek, melyekre más módon lehetett vadászni.  Ismert, hogy az összes fajok közük az embernek a legjobb az alkalmazkodási képessége, mert anatómiailag a legkevésbé specializált. A legfontosabb talán mégis az, hogy van egy anatómián kívüli alkalmazkodási, túlélési módja: a kultúra, benne az élelemszerző technika.

A mikrolit technika elsajátításával kezdődött a felső paleolit öt, ízlésben s technikában eltérő kulturális korszaka, melyek közül a másodikat, az Aurignacot kezdték szélesebb körben megismerni a 19. sz.-i Európában. Némelyek az ezt művelő populációt is Orinyaknak nevezték. A legmagasabb szintet természetesen az ötödik kulturális korszak, a magdaléni képviseli. A fent mutatott indiai leletek időrendje ezektől némileg eltérő szakaszokra osztható.

A felső őskőkor modern típusu embere más keleti területeken is megörökítette a zsákmányszerzés tárgyát. Ott, ahol a jégmezőkön még a nehéz, nagytestű préda lehetett a vadászzsákmány. Kapova barlang (Urál) kb. 11000 BP.:

A teljes fríz barlangi medvét, szarvast, lovat és mamutot ábrázol a Nyugat-Európaihoz meglepően hasonló stílusban festve.  Legutóbb a kontinens átellenes szélén, Marseille közelében található barlangrajzokkal foglalkoztam. Most a földrész keleti végén, az Urál hegységben vagyunk, az itteni  kultúrához tartozók alkotásai előtt állunk.

Távollétemben vita volt arról, hogy embert miért nem ábrázoltak legalább hasonló fokon realista módon. Úgy gondolom, hogy az őskori vadász az állatok közül is csak az ennivalót festette meg. Az ember a felső paleolit idején nem volt az. Ekkor nem létezett tömeges kannibalizmus.  A kezdetleges vallások majdani keletkezése után gyakorolt rituális emberevés más jellegű. Egyébként pedig nemcsak az ember, hanem általában a ragadozó négylábúak sem voltak a realista barlangi műalkotások tárgyai.

Az őstörténész Gr. Clark valószínűsíti, hogy a keletieknek vezető szerepük volt a felső őskőkori művészet megteremtésében.  Ennek a művészetnek a csúcsteljesítményei viszont Európában születtek. Ott, ahol a mikrolit technika is a legfejlettebb volt. A kézműves ügyesség alapozza meg a képzőművészi technika kibontakozását.  Csupán a szépségük miatt  másik írásomban  elhelyeztem az európai barlangi műtárgyak néhány képét. (Folytatása következik.)

A víz alatt megközelíthető cosqueri barlang falán található ábrázolások. A négylábúak és az emberek között nem végtelen nagy a távolság. A jégkorszak emberének fő viselkedési állapota a vadászat.

A cosqueri barlangrajzok alkotója a mi fajunkhoz, a legkésőbbi emberiséghez tartozott. A késői jégkorszaknak ez az anatómiailag modern típusú embere azokban a helyi menedékekben húzódott meg, amiket a sziklaereszek, barlangok, melegforrások, széltől védettebb körzetek kínáltak. Ezekből 100-150 km. sugarú körben követte az állati csordák migrációját. Éber figyelmének tárgyát, a bölényt a többi között így örökítette meg:

A fenti állat teljes bemutatásához kölcsön veszem egy másik barlang, a lascaux-i közel egykorú képét két bölényről:

Mint általában, a művészet felvirágzása itt is  az életmód többi eleméhez kapcsolódott. A díszített barlangok a beavatási szertartások terei, a közösségek összejöveteli helyei, olykor lakótelepei voltak. Az akkori emberek csiszolatlan kőből a legfejlettebb miniatűr eszközöket állították elő. Pontosan kimunkált nyílhegyeket használtak (mikrolit). Valamilyen fokú rokonokból álló kisebb hordákban, esetleg közös totemmel összekapcsolódó exogám klánokban éltek, a nagyvadakat közösen, sok esetben a nők részvételével ejtették el. Az ő idejükben és területükön bőséges vadállomány, például a rénszarvas csordák, elegendő táplálékot és ruházati nyersanyagot nyújtottak, az emberek nagy erőfeszítés nélkül fenn tudták magukat tartani. Igényeikhez képest nem szenvedtek szükséget. A párszerzést a hordán kívülről kellett megoldaniuk. Egyébként az idegeneket, a velük nem baráti hordák tagjait "embertelenül" megölték. Életstílusuk kemény, és ragadozó természetüknek megfelelően kegyetlen, de a viszonylagos bőség talaján egyszersmind laza is volt. Ezért is maradhatott  energiájuk művészeti alkotások készítésére, az ezzel foglalkozók eltartására. A művészi kultúra és a gyilkos erőszak nem zárják ki egymást.

A barlangok díszítőinek fogalmuk sem volt az ember és a többi főemlős zömében közös génkészletéről, de festményeik szerint érzékelhették, hogy a négylábúak és az emberek között nem végtelen nagy a távolság, nem mindenben ellentétesek. Az ember és a húsevő négylábúak egyik hasonló túlélési magatartása, amely ösztönéletüket is döntően befolyásolta, éppen a vadászat, vagyis a ragadozó létforma volt. Mai emócióink, tudattalan késztetéseink nagy része is a sok tízezer évig, sőt, már az előző, archaikus emberfajok által százezer évekig folytatott ilyen életmódot tükrözi.

Egy szokatlan préda ábrázolása:

Fent az akkor repülni is tudó pingvinek, az élelemszerzők kedvelt célpontjai láthatók. Az óriáspingvinek (alkák) is ide tartoztak.  A jégkorszakban ez a cosqueri környék az egyik kedvelt lakhelyük volt, amíg akkori embertársunk meg nem ette őket.

Víz alatt megközelíthető barlang falain talált ábrázolások. A modern típusú ember keze. Tájékozódás tízezer éves időtávlatokban.

Üdv az Olvasónak! Mostanában annak próbálok utána járni, hogy "honnan jövünk, kik vagyunk, merre tartunk". Pontosabban e régi kérdés első részének. Ösztöneinket nyilván sok tízezer év formálta, nem csak az utóbbi kétezer év. Hosszabb időtáv megfigyelései adhatnak kulcsot a magatartás, a viselkedési állapotok, a tudattalan érzelmek kifejezéseihez. Az egyik tájékozódási forrás a barlangi művészet lehet.

Marseille közelében, 67 méterrel a tengerszint alatt van a Cosquer barlang bejárata.

A bejárat nem volt mindig víz alatt. Az utolsó eljegesedés idején a tengerszint néhány száz méterrel alacsonyabban állt. A legalacsonyabban 40 000 éve, azért tudott a mai emberfaj akkor eljutni a legtöbb kontinensre.  Maga a barlang száraz; falain, egyebek között emberi kezek 18000 éves ábrái láthatók.

A vadászó állat általában az egyik mellső végtagját ráteszi birtokára, az elejtett prédára. A vadászó ember keze, ehhez hasonlóan azt is jelenthette: az itteni állatok az enyémek. (Modern fogalommal élve: én vagyok a tápláléklánc csúcsán.) Jelenthette továbbá magát az embert, aszerint, ahogyan mai kifejezésekben is gyakran a rész képviseli az egészet. (szünekdoché, pars pro toto). Ehhez kötődve pedig az ember egyik látható sajátosságát, eltérését  a többi ragadozótól. Végül, ha létezett ilyesmi, egyfajta fölényt: olyasmink van, ami nektek nincs, ezért győzünk le benneteket.

Az alábbi kép jobb alsó részének szélén megörökített kéz valamiben hasonlatos ahhoz, ami  Sixtus kápolnájának mennyezetén látható az életet a még nem lélegző Ádámnak átadó energikus kéz képében. Nézd a mutatóujjat. Művészek a megmondhatói, hogy az emberkéz ábrázolása a legnehezebb feladatok közé tartozik.

A sok állatkép között ezt a szép kis agancsost találjuk. A környéken  ejthették el, amiről az oldalára bekarcolt sebek tanúskodnak.

A barlangban a legrégibb emberi nyomok kb. 28000 évesek.

Ide helyezem el Michelangelo előbb említett freskójából a kezeket ábrázoló részlet másolatát:

A cosqueri barlangi festmények, ábrák  többsége a 10-20 ezer év között magdalénai kultúrához tartozik. A felső őskőkor itt érte el a legmagasabb szintet. A maguk nemében tökéletes művészi alkotásokat is létrehozott.

Pre-pottery támfal

Dimini és a korábbi Szeszklo Időszámításunk előtt 4-5000 évvel virágzó neolitikus közösségek voltak a későbbi Görögország területén. Ott ezek az eddig ismert legrégibb neolitikus települések közé tartoznak. Anatóliai gazdasági-kulturális teljesítményeket vettek át és adtak tovább az akkori Dél-Európa többi lakóinak, saját vívmányaikkal együtt.