Az Észak-Afrikai capsi műveltség.
A fejlett őskőkori Európával egy időben Afrika északi részén is az anatómiailag modern típusu ember kultúrája virágzott. Az élelemszerzési kőtechnika fejlődési vonalai kb. 30000 éve még hasonlítottak egymáshoz, majd szétágaztak. A tunéziai, régen Capsa, ma Gafsa nevü, a tengertől jelenleg 200 km.-re délre (Bizertától mintegy 250 km.-re délnyugatra) fekvő terület mezolitikus műveltségét ma capsi néven szokásos említeni. 8-9000 éves nyomai már az akkori európaitól eltérő életmódra utalnak. Nagy hatása volt az egész kontinensre.
A capsi technika sajátságainak zöme a kőmegmunkálás részleteiben rejlett, de ezekkel foglalkozzanak a szakértők. Inkább azt említem, ami az itteni ember elsődleges szenvedélyeit hevítette. Ugyanaz, mint az akkori európai emberét: a létfenntartás, és a fajfenntartás. A műtárgyak itt is az ezekhez kötődő emlékeket őrizték meg. Az egyik fő eleség jelen esetben a parti csiga, aminek a héját naturális formában, egyfajta kvadratikus pop-art kompozícióban örökítették meg.
Ez a tárgyi kreáció ugyanúgy önkifejezés volt, mint másutt a realista barlangi festmények. Egyedi példányokat okker festékkel művészien kiszineztek.
A téma fajfenntartási utalásai nem egyszerüsödnek le arra, hogy a csiga és a kagyló gyüjtésével főleg nők foglalkoztak. A csiga a kőkorban a női nemiszerv jelképe és szaporodási szimbólum is volt, az egész mezolitikus, majd újkőkori műveltségben. Az egyik uralkodó díszítő elem szerepét töltötte be később is. Az ebben bővelkedő barokk templomok építésének kegyes megrendelői ugyancsak csodálkoztak volna, ha ismerik az eredeti jelentését. A csigavonal mindmáig jellegzetes képzőművészeti motivum maradt.
Az ékszerek jelentékeny része kagylóból és csigából készült és a távolsági kereskedelem fontos tárgya volt. Táplálkozási nézőpontból az afrikai csigagyüjtőt is ugyanoda sorolhatjuk, ahová a nagy emlősök elejtőjét: állati fehérjét keresett. Egyébként, a kedvező klimatikus viszonyok miatt a capsiak sokféle vadon élő állatra is vadászhattak. Ennek képei a már korábban bemutatott európaiakhoz és ázsiaiakhoz hasonlítanak. Kb. nyolc-kilencezer évvel ezelőtt, de még később is sokáig Afrika északi felét az akkori, különösen bőséges vadállománya a mai Serengetti parkhoz tette hasonlóvá. Ez jellemezte a (ma) libiai területeket is, amelyeknek tárgyi emlékei szintén a capsiak hatását mutatják.
Az elejtett állatok egyebek között bőséges nyersanyagot szolgáltattak finoman megmunkált speciális csonteszközök készítéséhez.
A földrajzi közelség miatt mindez kapcsolatban áll a Szahara múltjával és emlékei az ott talált sziklarajzokon is fellelhetők. Azokról majd folytatólagosan beszámolok. Itt a mai Gafsa életére jellemző néhány kép következik.
Út a repülőtérről:
A város:
Oázisa:
Karaván az oázisok között:
A fent leírt időszakban nem volt ilyen karaván, mert a tevét csak kb. három és félezer éve háziasították. A jól kiépített utakon pedig jelenleg autókaravánok száguldoznak.
Éltető elem:
Hagyományos lakóház:
Szokásos városkép:
Gafsa a tengerparti hegyeknél, az Atlasz keleti nyúlványának lábainál fekszik. Kap némi esőt, van vize, nővényzete. Nem a legnehezebb sivatagi körülmények jellemzik. Az ókorban a tengerparthoz közel, eléggé széles sávban több száz város virágzott, míg csak a háborúk el nem pusztították őket.
