A vízözön fordítottja: a Szahara kiszáradása sok évszázadon át tartott. 

1. A hely

Geográfusoktól megtudhatjuk, hogy a mai "sivatag" sem csupán sivatag, ha az utóbbin homoktengert értünk. Ez mindössze a terület egyharmada, az összes térképen használatos arab terminusok szerint "erg". A Szahara nagyobbik fele kősivatag, aminek egy része "hammada", vagyis ökölnyi-emberfejnyi sziklák területe, másik része pedig "szerir": sok száz négyzetkilométeres kavicsmezők. Vannak kisebb, agyagos síkságok is.

Északról öt útvonalon lehet a sivatagon átkelni, régi tevecsapásokat, oázisokat érintő karavánútakat követve. Kezdeti szakaszaikat a múlt században egy-egy pontig lehengerelték terepjárók számára. Ez a földút a"piszt". Nyugaton autóutakat is építettek. Olajlelőhelyekhez feltétlenül. Többnyire azonban a régi ösvényeken lehet Dél felé átjutni. Az óceántól számítva a harmadik piszt elvezet a  Szahara egyik nagy  sziklás hegységéhez, az Algériában található Tassili N'Ayerhez:

Az egykor a környéken virágzó megélhetési kultúráról mintegy tizenötezer sziklarajz tanuskodik.

A negyedik piszt Tripoliban kezdődik és a  600 km.-re délre fekvő Sebha oázisnál szétágazik. Innen a Nyugat felé induló úton közelíthető meg az Akakusz-hegység, mely észak-déli irányban húzódik, párhuzamosan az algériai határral.  Homokkőből álló láncainak lepusztult szigetszerű maradványai 100-300 méterrel emelkednek ki a felszínből. Rajtuk is sok kreatív emberi emlék látható. Jellegzetes tájrészletük Németh Géza fotóján:

 Ha az említett Sebha oázistól az elágazás déli ágát követjük, a Tibeszti vulkáni hegység háromezer méteres  csúcsaihoz jutunk. Sziklákon temérdek rajz és kép van itt is. Kopár vidék, de néhol forró iszapmedence bugyborékol a vulkáni utóműködés jeleként.

Ilyen a jelen, de milyen lehetett a múlt?

2. Az idő rendje

Afrikában a jégkorszak végén szárazabb lett az éghajlat, de a változékony atlanti széljárás jóvoltából a monszun esők, csakúgy, mint az Arab félszigeten, még hosszú alkalomszerűen  adtak valamennyi vizet  a jelenleg sivatagos területeknek. Az esőhordó szelek több ízben máshová helyeződtek át. Végül 7200 évvel ezelőtt ezek az időszakos  esőzések hosszú időre - 4800 évvel ezelőttig - tartóssá váltak. (Kr.e. 5200-2800). A terület ezután is még másfél ezer éven át kapott esőt, ha nem is ennyire rendszeresen.

Ősrégészek szerint a korai, neanderthaloid ember sok tízezer éven át élt Észak-Afrikában a Núbiáig terjedő területen, délebbre viszont nem.  Az anatómiailag modern emberek ismert élőhelyéről, történetéről itt is legalább 30000 év leletei vallanak. (Mai "Ember" -fogalmunknak minimum ekkora időszakot kellene átfognia.)  Kiváltképpen sokat  tudhatunk a legutóbbi hatezer évükről. A  fent említett és egyéb szállásterületeik szilárd tereptárgyain  megörökítették környezetüket és életük mindennapi eseményeit. Az okkerrel, mésszel festett, vagy éles kődarabokkal karcolt alkotások olyan állatokat - zsiráfot, antilopot, krokodilt, elefántot - is bőséggel ábrázolnak, melyek már jó ideje nem élnek a Szaharában.

Zsiráf:

Midőn Európában már régen végetért a barlangi festészet, Afrikában akkor kezdődik a sziklaképek alkotása. A rajzok és a képek itt is a legfőbb emberi élményeket fejezik ki, metafizikai elképzelésekre, természetfeletti illúziókra nem utalnak. 

Almásy Zoltán az Egyiptom- Libia- Szudán határövezetben végigkutatta a Gilf el Kebir nevű sziklahegységet. Számos lelete közül az úszó embereket ábrázoló sziklakép a leghíresebb. Témájának megnevezése vitákat is kiváltott.

Az i.e. IX.- V. évezredben ezen az állatállományban gazdag vidéken már tömegesen éltek halászok, vadászok, majd korai állattenyésztők.

3. A bivaly korszaka

A szaharai újkőkori  "szafaripark"  története a megélhetés fő forrása és a képeken megjelenő jellegzetes állatfaj szerint három időszakra bontható. Az első az ú.n. bivaly-korszak  (kb. i.e. 3500.-ig), amikor a  gyakran ábrázolt névadó állaton kívül vadászni lehetett a bőségesen előforduló elefántra, orrszarvúra, vízilóra. Az imént látott zsiráf is idevalósi. Szaharai vadász:

Az íj használatát az tette lehetővé, hogy a korábban már említett Capsi műveltség hordozói és kortársaik  beléptek az őskőkor (paleolit) felső szakaszába, egyebek közt annak révén, hogy vékony kovalemezeket tudtak pattintani, és azokból finomabb élű és hegyű eszközöket, pl. nyílhegyet készíteni. Ezekre a mikrolitekre a csont, szaru, fa megmunkálásához is szükségük volt. Használati tárgyaik és fegyvereik készlete kibővült, jártasságuk számos irányban elmélyült.

A zöldellő Szahara vízgazdaságára erősen hatott a kissé távolabbi, jelenlegi nevén Fayyúm oázis a mai Kairótól nyugatra. Hajdan itt a Moiris tó volt, vízszintje 50 méterrel magasabb a mai oázisnál. Mint egy tározó, szabályozta a talajvizet, a terület nedvességét. A Szaharával vízfolyások tömege kötötte össze, azzal egybefüggő termékeny területet alkotott. Nagyobb medencéje a mai Szudán  állam középvonalában nyugatra kanyarodott és mélyen behatolt a Szaharába. Délről a Csád-tó ágai öntözték a területet. A nedvesség fő forrása persze az égben volt. A legelhető, szavannás vidéken elterjedt a vadászható őstulok és más patás állatok populációja.

A terület buja növényzete a legnagyobb négylábú fogyasztók számára is elegendő táplálékot nyújtott. Az alábbi sziklarajzon ábrázolt nagyfogyasztóból egy embercsoport, kisebb nemzetség néhány hónapon át megélt. Húsát napon kiszárítva konzerválták:

Érthető, hogy ekkora zsákmányért, a vadászterületekért kíméletlen küzdelmet folytattak. Az agresszió a túlélés feltétele volt. A fentebbi vadász  pozíciója ember elleni  fenyegetést  is  jelenthetett. A nemzedékek százain át megszilárdult vadászösztön a zsákmány elragadásának veszélyét hozó idegent ugyanúgy megsemmisítendőnek tekintette, mint az állati prédát. De a késztetést, a szokást  a  vezetők feltétlen engedelmességet követelő szervezetté formálták. Pusztai  harci alakzatukat az idegen közösségbeliek  megölésére, zsákmányuk elrablására irányították. A közöségen belűl az erősorrend döntötte el az élelemhez, asszonyhoz való hozzájutást. Jaj volt annak, aki saját törzsbelit megölt. A vérbosszú gyakorlata  javában működött. Az úton levő, menedéket kérő egyéneket viszont általában nem bántották, a vendégjogot betartották. Hiszen egyénileg maguk is bármikor másokra szorulhattak. A vérbosszú kölcsönös elrettentő hatása valamennyire szintén korlátozta az egyedül talált védtelen idegenek legyilkolását.

Vadászat bivalyra:

 A vadászoknak  (csak) a profilja, de hajviseletük, vagy fejfedőjük, kutyáik is jól kivehetők. Gyakorlati emberek, képeik nem mesés történetekről szóltak. Ám késztetéseiket  szimbolikus cselekvésekbe, szóbeszédbe, énekbeszédbe, táncba  is kivetítették csakúgy, mint korunk embere. Óriási fallosz szobrokat készítettek.  Az embert szívesen ábrázolták napi tevékenysége, pl. ételkészítés közben, néhol szintén az arc körvonalaival, olykor egy majom társaságában.
Munka közben:

 A képeken jól kivehetők a magas, nyulánk északafrikai emberfajta testfelépítésének sajátosságai.

Antropológusok közlik, hogy a lakosság egyik csoportja berber és líbiai-sémi népekből állt.  Róluk tanuskodik a fontos Haua Ftea lelőhely Líbia északkeleti részén, Cyrenaicában. Közöttük vagy mellettük  élhettek az itteni kultúra létrehozásában részes, nyurga 'tenere' népek. Közülük származhatnak a mai rif- kabilok és a "kék emberek", vagyis a tuaregek, akiket kék turbánjuk miatt neveznek így. Kisebb csoportjaik ma beduin életmódot folytatnak. Csak ők tudják, hogy hol vannak "guelták", azaz a kiszáradt vádik azon szakaszai, ahol fél-egy métert leásva vizet lehet nyerni.

A lakosság másik része  szudáni, vagy kordofán, nilóta (nílusi), sudár növésű, sötétebb bőrű populációból állott. Közülük a finom arcvonású, jó képességű kordofánokak közös őseik voltak a valamikor Afrikából elvándorolt sapiens embercsoport egyedeivel. (Csakúgy, mint a ma Kenyában élő, szintén nilóta luóknak, akiktől egyébként, Obama apja is származott, de ebben a témában ez századrangú). Jelenleg is gyönyörű emberpéldányok láthatók az Asszuántól keletre fekvő falvakban. A sötétbőrűek szaharai megjelenése is azt bizonyítja, hogy a régió egykor vízzel ellátott, átjárható terület volt. Ezért tudtak az itt élt tömzsi garamantok a fordított irányba, délre, a szudáni sávba emigrálni, ahol szintén egy magas kultúra létrehozásában vettek részt.

Az első időszak sziklaképei az embereket arcuk teljes kirajzolása nélkül, ("anikonikusan") mutatják.

Nincsenek tehát kiemelkedő személyek, akiket vagyonuk, hatalmuk, vagy tetteik alapján egyéni ábrázolás illetne meg. Nem változtat ezen az sem, ha arcukat maszkkal eltakarva jelenítik meg, mint a fenti vadászt.  Ez megfelel a vadásztörzs társadalmi egyenlőségi viszonyainak. Csak 'társadalmi', mert korosztályok, nemek között nem áll fenn.

A már említett Haua Fteában a kutatók jelentékeny neolitikus kultiváltság nyomaira bukkantak a hatodik évezredből. A tűzhelyek és kerámia az egyéb északafrikai, nevezetesen a korábban tárgyalt Capsi műveltség leleteivel érintkeznek. A szarvasmarha háziasítása az utóbbi érdeme volt. A vadászatról a pásztorkodásra áttérés, jóllehet évezredeket késett, itt is hatalmas fordulat volt. Ezután jelenik meg a rajzokon a kerék is. A második történeti szakasz képeken ábrázolt tipikus állata a szarvasmarha.

4. Tehén-korszak

A törzseket  hosszú ideig semmi sem sürgette az életmódváltó innovációra. Jócskán lemaradtak a  Termékeny Sarlóhoz, vagy -Félholdhoz képest (melynek újkőkori átalakulásáról ennek a sorozatnak a  23.-al kezdődő  és 34.-ig terjedő sorszámú részei számolnak be).  Legalább két évezreddel később térnek át a neolitikus (csiszolt) kőtechnikára, a keramikára, a mezőgazdasági termelésre, melyek szakmai fogásait és a vetőmagvakat, juh és kecske tenyészállatokat  az Arab félszigetről, Sziriából, Palesztínából érkező sémi nyelvű bevándorlók közvetítik hozzájuk. Hasonló szintű, de még sokrétűbb kultúra volt a Nílus-delta nyugati részén Merimde, mely a  később létrejött Egyiptom része lett. A sziklákon ekkor már hieroglífák is láthatók, de azok megfejtése még hátra van.

 Az erdős szavanna vándorló pásztorainak ideiglenes lakása vagy sátor, vagy agyagból vert kerek kunyhó volt, ágakból és fűfélékből összeállított csúcsos, mongolsapka-szerű, szárazabb periódusokban pedig laposabb tetővel.

 A mai Maghrebből, vagyis Capsából, továbbá Haua Fteából és a Szaharából egész Afrikába szétterjedt a kecske, juh és szarvasmarha tenyésztése és az evvel együtt kezdődő vagyoni egyenlőtlenség.  Pásztorok és teheneik sziklarajzokon:

A Nílushoz közelebb  rituálisan eltemetett teheneket és tehénszobrot is találtak ebből az időszakból, amint azt nabtai beszámolómban elbeszéltem. A fenti kép is onnan való. Lehetséges, hogy a tehénfejű (álarcú) Háthor későbbi kultusza és Egyiptom  egyik istenévé emelése is ebben a pusztai nomád tehéntartó életmódban gyökeredzik. Másképpen, de valamiben mégis hasonlatosan ahhoz, ahogyan az árja pásztorkodás tárgya később a brahmanista és a zoroaszteri vallás tehénkultuszává spiritualizálódott.

Színes ábrázolásban:

A magyar szürkemarhára hasonlító tulok (bika), és a kecske naturális, alul pedig a növényzet grafikus megjelenítése jellegzetes. A pásztorkodó embert két, csúcsával egymásnak fordított háromszög keretezi, csakúgy, mint számos eurázsiai barlangrajzon. Talán  nem éri el azok legjobbjainak szivonalát, de az afrikai művészek rajz- és egyéb formakészsége, kifejező ereje vitathatatlan. Díszítő szenvedélyük, a leletek szerint, tengeri kagylókkal, csigaházakkal történő ékszerezésben is tömegesen megnyilvánult.

A letelepedett népek kifosztása viszont általában hozzátartozik a harcos pásztor életmódhoz. A Szahara nyitottságát felhasználva, a  kalandozások korában délebbi földművelő területeken  a nomádok martalócként jeleskedtek onnan származó rabszolgák elfogásában és kereskedelmében. 

Mindezzel együtt, történeti-kulturális értelemben Afrika északi ötöde a kiterjesztett "Nagy Európához" tartozik a mi szempontunkból. (Az ő szemszögükből ennek a fordítottja ugyanilyen joggal lenne megfogalmazható.) A Szaharától a Guineai öböl-Szudán déli határa vonaláig terjedő, csapadékosabb, részben  földművelő populáció által benépesített szudáni sáv egyes gócokban kiemelkedő műveltség-vívmányokat produkált, majd középkori államokat hozott létre (melyekről a Nok kultúra kapcsán e sorozat  további részei számoltak be  és itt:  is).

(Még délebbre az áthatolhatatlan bozót-dzsungel  kezdődött és az egyenlítői esőerdőkben folytatódott. Észak és Kelet-Afrika felé ez lezárta a déli, nyugati kontinensrészt. Nem véletlen, hogy korábban a h. sapiens kibontakozása a fentitől geológiai okokból is elszigetelt keleti területeken történt. A délnyugati dzsungellakóknál és közép-délen  többnyire nem voltak ilyen  kedvező kifejlődési lehetőségek. Bantu jellegű népek laktak ott.  Törzsfőnökeik hamar felfedezték és bevezették a rabszolgaságnak az embert állatnak tekintő válfaját. A fehér emberek birodalmai által támasztott piaci kereslet étvágya pedig szinte kielégíthetetlen volt. A  lakosság tudatlanságán s hiszékenységén alapuló mágikus hiedelmeket, a vudut megelőző ősformákat papjaik segítségével erre is felhasználták. Az akkori gyenge fegyverzettség mellett is előfordult, hogy egy gyilkos önkívületben tartott törzs csaknem egy egész másik törzset kiirtott. Így pusztult el később a busmanok nagy része.)

5. Teve-korszak

A harmadik szakaszban az esőhordó szelek fokozatosan elhajoltak a Szaharától és végül teljesen elkerülték a területet. Kipusztultak az erdők, a szavannák. Az  állatállomány biológiai menekülési útvonala a Csád tó felé irányult, melynek környékén és délebbre a sziklarajzokon látott fajok nagy része ma is megtalálható.

Az itteni emberek nemzedékről nemzedékre nehezebb helyzetbe kerültek és nagy részük elvándorolt a Szahara kiszáradásának idején.

A kiszáradás idejére megtörtént a legutolsó háziasítás, a tevéé. Szükség is volt rá, a sivatagban nélkülözhetetlen lett. A harmadik korszakot teve-korszaknak is nevezik emiatt. A szamár a legtöbb tekintetben jobb háziállat, viszont az ostobább teve 45 liter vizet képes meginni és ezzel és a púpjában tartott zsírraktárral akár egy hétig is kibírja a teherhordást a sivatag úttalan útjain.

A kiszikkadás pusztító hatása érvényesült ugyanabban az időben Arábia, India és Kína nagy régióiban is.

Ez az ökológiai katasztrófa nem hirtelen következett be, de maradandóbb és súlyosabb pusztítást okozott, mint az özönvíz. Az első monoteista vallási iratok hallgatnak róla, összeállítóik előtt ismeretlen is volt ezek nagy része. Nem az összes egykori konkrét esemény körképét akarták bemutatni, ennek az írásnak viszont nem is a valláskritika a célja. A kanonizált iratok forrását képező négy kódex a  vízözönről beszámolt, a tartósabb pusztítást eredményező kiszáradás ténye, annyi más afrikai eseményhez hasonlóan, kimaradt belőlük. Ennek egyik további oka a bennük rögzített fő elbeszélő hagyaték mezopotámiai történeti eredete volt.