Szellemes, szórakoztató és ma is fontos emberismereti összefoglalója 270 éve jelent meg. Lehet, hogy a címe ijesztő: „Metafizikai értekezés” (1739), a tartalma viszont annál lebilincselőbb.
A fenti kérdést egyáltalán nem lehet a szerző szépprózai műveire vonatkozóan feltenni. Értelmetlen lenne azt kérdezni, hogy téves-e a Candide. Egy értekező prózában megírt logikai gondolatmenet igaz vagy hamis voltáról ellenben nagyon is helyénvaló véleményt alkotni.
Az ötven könyvoldalnyi szöveget az alábbi két rövid bekezdésben foglalom össze. Csak az erényről és bűnről, az erkölcs változékony és állandó elemeiről kifejtett nézetét szemlézem, mert ez jól érzékelteti az egész tanulmány mondanivalóját.
Minden országban az számít erénynek és bűnnek, erkölcsi jónak és rossznak, ami hasznos, illetve ami ártalmas az illető társadalomra nézve. Az erkölcsi jó és rossz egyedüli mértéke a társadalom java. Az igazságosságról és igazságtalanságról alkotott fogalmainkat is ehhez kell igazítani. Önmagában nincs erény, sem bűn. Csak hozzánk viszonyítva léteznek. Egyáltalán nincs jó önmagában, az embertől függetlenül.
Ugyan az erkölcsi megítélések korszakonként, nagyobb régiónként, de még országonként is különbözhetnek, mégis csak vannak általános normák, melyeknek az emberek a világon mindenütt meg kell feleljenek. Az embernek a társas együttélést lehetővé tévő adottságai ezek: az ész, az önszeretet, a fajtársak iránti jóindulat, a szükségletek, a szenvedélyek. Az embernek, mint társas lénynek a létezése olyan tulajdonságainkat is feltételezi, mint az uralomvágy, kevélység, kapzsiság, irigység, önzés.
