A legutóbbi posztban elkezdett ismertetés folytatása és befejezése következik. Nem tekintem feladatomnak a témáról szóló többi elmélet áttekintését, ez tudományos értekezések tárgya. Canetti életművének többi része is kimarad a beszámolómból, hiszen nem irodalomtörténetet írok. A szerző fenti című könyvének a hatalomról szóló fejtegetéseit pontokba szedve kivonatolom és értelmezem itt, a magam felfogása szerint.
1. A hatalomhoz tartozik a parancsok rendszere, amely, burkoltabban, a hadseregen kívüli területekre is jellemző. A parancs valamely cél elérésére irányul, egyidejűleg pedig az uralom tüskéjét szúrja az alárendelt lelkébe. Az emberi együttélésben mindennapossá vált parancs nem más, mint felfüggesztett halálos ítélet.(483.) Aki a hatalmat le akarja bírni, annak lelje módját, hogy letörje a parancs fullánkját.
2. A rendszer csúcsán álló ( a „király”) udvari népe számos helyzetben gyarapító falkává válik a szemmel látható viselkedése szerint. Mindenki ugyanazt teszi, elsőnek a király. Az udvari nép, mint tömegkristály talál vissza eredetéhez, a felhalmozó, szerző (akviráló) tömeghez. A gyarapítás természetesen nemcsak a vagyonra, hanem a népszerűségre, a hatalmi pozíciókra is kiterjed.
3. A csúcson állónak gyakorta támadhat olyan víziója, mely egyenesen a paranoia őshelyzetéig visz el. (469.) Alapérzése az, hogy ellenséges falka keríti be és őrá, egyetlenre feni a fogát. Az őt figyelő lények bosszúra készülnek. A beteg sokáig hatalmaskodott rajtuk büntetlenül. (A később kiadott Feljegyzések szerint a ilyen beteg számára a külvilág „a saját belső labirintusa részévé válik. Nem szabadulhat önmagától.” 287.)
4. Az elpusztíthatatlanság, a túlélés vágya mindenkiben megvan. A súlyos bűnt elkövető túlélő azonban a hatalmaskodó végső típusa. Egyetlen ember sokakat elpusztíthat és mint monstrummá vált túlélő, megmarad. A hatalom ősi struktúrája, a lényege az, hogy birtoklója akár a többi ember kárán is megőrzi magát. Ma egyetlen ember is elpusztíthat milliókat a döntésével. Az új fegyverfajták korában persze az ő túlélése, hatalma is abszurddá lett. A túlélés szenvedélyes vágya számára az alkotó munka a megoldás, mely megszolgál a halhatatlanságért. De ez csak kevesek számára megoldás.
5. Hogy a károkozó túlélővel elboldoguljunk, a mindennapos, egyre sűrűbb parancsolgatást is kordába kell szorítani. Aki ebben a rendszerben feljebb kerül, legfőbb irányítóvá válik, az eltelik parancsolói félelemmel, s ettől kényszeresen próbál szabadulni. Eszköze a folyamatos fenyegetés lesz, ami végül ő ellene fordul. Akár fenyegeti ellenség, akár nem, mindig úgy érzi, hogy fenyegetik.(484.) Legsúlyosabban a saját emberei. Erre a parancsoló hadat üzen, ölni indítja népét. A hadban esetleg sok embere odavész, de ezt nem bánja, „titkon azt kívánja, hogy saját seregében is ritkuljanak a sorok.” (uo.) Katasztrófa is történhet. De mielőtt a katasztrófa a saját személyét elérné, mielőtt az a szerinte őbenne megtestesült világra lecsapna, számtalan más ember elpusztul.
(Más embereknek kárt okozni, saját magunk jólétét megőrizni – természetesen nemcsak az író által ábrázolt élet-halál helyzetben tapasztalható magatartás. A társadalmi túlélők lehetséges negatív fajtái azok a favorizált csoportok, melyek előjogokhoz és informális üzleti előnyökhöz jutnak, miközben nagy tömegek anyagi egzisztenciája súlyosan romlik.)
