Minden reális életismeret a táplálkozásból indul ki.
Mivel minden reális életismeret a táplálkozásból indul ki, ez az elbeszélés ott kezdődik, hogy a nagy emberszabású majmok túlnyomórészt növényevők. Az emberi nemhez több fajt sorol a rendszerező alaktan. Az ősi emberfajok, a habilinek (a H. Habilis alfajok) és az erectinek (a H. Erectus és változatai) életmódja megnövelte állati fehérje szükségletüket. Ezt nagyon hosszú ideig ragadozók által elejtett prédák hulláinak maradványaiból fedezték, vagyis dögevők is voltak. Kisebb élőlényeket mindig is fogyasztottak. Ezek a fajok már régen kivesztek.
Valószínűleg egy harmadik ősfajból, a Homo Ergasterből fejlődött ki a mintegy kétszázezer éves Homo Sapiens Sapiens, amelyhez mi is tartozunk. Egyetlen afrikai ősanya utódaiként szaporodott el. Amikor őshazájából hidegebb vidékekre került, vadásznia kellett, hasonlóan a neander-völgyi emberhez. Azért is mert a jégkorszakok idején nem sok gyűjtögetni valója akadt. Elemi ösztöneink nagyjából fél-egymillió éve alakultak ki. Ezer, vagy tízezer év alatt nem változnak. Amíg vadászfajunk fennáll, valamelyest módosulhatnak, de alapjában nem is fognak megváltozni.
Az állatvilág és az embervilág nem két, egymással szemben álló pólus. Gr. Clark emlékeztet: szembe kell néznünk azzal a paradoxonnal, hogy az ember maga is állat. (A világ őstörténete, 1975. 19.l.) Más állatokhoz hasonlóan, természetes környezetéhez igazodva jött létre és továbbra is ahhoz kell alkalmazkodnia. A biológiai fejlődés során megszerzett adottságai tették képessé arra, hogy egyáltalán emberré váljon, kultúrát teremtve. Végülis, mondja Clark, az emberi viselkedés csak az állati viselkedés egyik sajátos formája és csak ilyen mivoltában érthető meg.
A felegyenesedve járó főemlősök egy részénél megszűnt a párosodás időhöz (az ösztrusz évi egy, vagy néhány érési időpontjához) kötöttsége. Az állandó párzási vágy fontos hatóereje volt a közösségek kialakulásának. Az egyenesen járáshoz az évmilliók alatt rögzült formájú medencecsont nem idomulhatott. A kétlábúak szülési kínjai ezzel függenek össze. Ugyanez az oka annak, hogy a nálunk normális, kilenc hónapra született utódot is a túlélés értelmében koraszülöttként kell világra hozni. Önálló életre képes utódként, pl. harminc hónapra nem lehetne megszülni. A kutacsai is lágyak a szülés megkönnyítésére és csak három év alatt nőnek be. (Korábban a szülést megkönnyítette az, hogy a kisebb koponya három év alatt nőtt normális méretűvé.) Az embergyerek gyámoltalansága a közösség, a társadalom korai kialakulásának legfontosabb összetevői közé tartozik.
Homo nemzedékek tízezrei éltek úgy, mint a falkában vadászó, értelmes ragadozók. Együttesen hajszolták a prédát, hasonlóan a farkasokhoz. Csoportba verődve ma is minden egyes ember erősebbnek érzi magát.
A ragadozó embernek mindenképpen voltak az általa vadászott állatokéhoz is és vadászó versenytársaihoz-ellenségeihez is hasonló emóciói. Az önvédelmi, a támadó, védekező és a szerzési agresszió, az anyai gondoskodás, a táplálkozási késztetések, a párosodási mozgatóerők (általában az elemi drive-ok) élettani tartalmai közösek. Ezek megmaradtak azután is, hogy megvalósulásuk fokozatosan emberi szenvedélyek jellegét öltötte.
A kifejlődő homo nem egyedeinek egymással folytatott kommunikációja, eleinte, az állatokéhoz hasonlóan, főleg érzelmeket közvetített, aminek, akárcsak azoknál, túlélési, alkalmazkodási funkciója volt. Alapjában véve, a veszély, a fenyegetés, a félelem, az eleség, a területvédelem, a párzás, a párzásért folyó harc,a gyermeki panasz és az anyai hívás jeleiből állott. Mindmáig megmaradt ez a nem verbális közlésmód, ami többnyire az elemi érzelmek akaratlan kifejezése.
Ha ilyen sok, a négylábúakkal közös tulajdonságunk van, mi tett minket emberré? A kultúra. (Műveltség.) Ezt a szót az őstörténészekhez hasonlóan a legtágabb terjedelemben használom: minden, amit nem a természet, hanem az ember teremt a maga sajátos létezési módjaként. Tudás, annak átörökítése, eszközök, eljárások, beszéd, társadalom, szellem, stb. A franciák mindezek gyűjtőfogalmaként gyakran civilizációt mondanak, de az utóbbit az őstörténet egy későbbi időszak: alapjában a városi életforma megnevezésére használja.
Kultúrlény volt már a H.erectus is. A kultúrával az új biológiai nem bizonyos fokig eltávolodott saját természeti lényétõl, de attól teljesen sohasem szakadhat el. Csak ebben a kettõs és egységes mivoltában létezhet, mint ember. Kutató elméje akkor jut el a valóság bizonyosságához, ha ezt felismeri. Érdekét sérti mindenki, aki természetes lényének törekvésétől, vagy kultúrájától akarja megfosztani. Az egyik legalábbis bûntudatot próbál benne ébreszteni, a másik elemberteleníti.
A kultúra nem az állati természet helyett, hanem arra rátelepedve, magatartási többletként, korlátként, gátlásként és sajátosságként kezdett működni. Mégsem állítható fel az az egyenlet, hogy ember = (főemlős ősünk)+ kultúra. Hosszú evolúció nyomán a kulturális készség, mint genetikailag programozott magatartás, agyi funkcióként kezdett öröklődni. Ehhez nemcsak lassú változásokra, hanem periodikusan fellépő mutációkra is szükség volt. Végül kialakultak azok az anatómiai és idegélettani struktúrák, amelyek visszafordíthatatlanná tették a faj kifejlődésének folyamatát. Így a ma megszülető csecsemő nem egy kis állat, akinek nincs kulturális képessége. Embernek születik. A szocializálódás folyamatában tanulja meg használni a vele született kulturális készségeket.
