A Vatikán és a néhai Komintern nemzetközi, nemzetek feletti tevékenységében egyaránt megfigyelhetők hasonló és eltérő szervezési elvek. Ezek közül néhányat fogok leírni és értékelni ebben a bejegyzésben. Nem foglalkozom a világnézet, az ideológia, a hitélet tartalmi kérdéseivel.
A leírást a szervezeti hasonlóságokkal érdemes kezdeni. Mindkettőre jellemző, hogy egyetlen központból irányított nemzetközi hálózat, vagy az volt. Központja egy szuverén állam, amely nagy anyagi gazdagságot halmozott fel és sok kulturális kincset gyűjtött össze. Vezetője korlátlan hatalommal irányítja. A hálózaton belüli alá- és fölérendeltségek egyértelműen meghatározottak. Kizárja a demokratikus működést, megfékezi a helyi önállósulási törekvéseket. Programja az alapítók által kialakított doktrína, melyet kis számú legfelső szintű tisztségviselő értelmezése szerint valósít meg. A hálózat tevékenysége arra irányul, hogy a doktrína ebben az értelmezésben minél több ember meggyőződésévé váljon. Az embereknek ezt a körét az adott világlátás terjesztői és magyarázói a hatásuk alatt tartják és rajtuk keresztül a társadalmi életet a maguk elképzelései szerint próbálják befolyásolni.
Ezen a síkon kerül ellentétbe az egyik államnak alárendelt szervezet más államok területén folytatott tevékenysége ezen utóbbi államok szuverenitásával. Az utóbbit a kettős beszéd gyakorlói nagy hangon védik az egyik irányban, miközben gazsulálnak a másik irányból megsértői előtt. Ha viszont a szemléleti meggyőződéseknek van egy, a hívei által planetárisan, vagy kontinentálisan elismert nem kormányzati intézménye, amelynek állásfoglalásait jól elkülöníthető világnézeti jellegű kérdésekben ők irányadónak fogadják el, ez más államok önállóságát nem sérti.
Az önállóság - különösen kisebb államok esetében - nem abszolút, de valóban szuverén országokban egyetlen gerinces kormány sem engedi, hogy az általa vezetett állam politikai életét direkt, vagy körmönfont módszerekkel egy idegen hatalom határozza meg. Aki egy globális hálózat instrukcióit terjeszti, úgy cselekszik, mint ennek az utóbbi szervezetnek a képviselője. Egy demokratikusan megválasztott parlament, vagy egy népszavazás dönthet a szuverenitás részleges megosztásáról. A kettős beszéd művészei éppen az önként, legálisan megosztott döntési jogkörök gyakorlása ellen irányítják a tüzet, hallgatva más intézményekről, melyek suttyomban, nyílt, törvényes felhatalmazás nélkül a maguk hálózati funkcionáriusai és az általuk befolyásolt emberek révén próbálnak beavatkozni az ország életébe. Beavatkozásuk tartalma lehet előnyös, vagy káros irányú, humánus, vagy megosztó, visszahúzó jellegű de itt nem erről van szó, hanem arról, hogy egyenlő mércével kell kiszűrni a lényeges külföldi befolyásolást és nem aszerint, hogy erősíti, vagy gyengíti a regnáló kormány pozícióját. Márpedig egy világegyház nemzeti részeit, hasonlóan a néhai Komintern (az egykori világpárt) szekcióihoz, külföldről irányítják.
Egy világegyházi hálózatnak azonban van legalább két olyan szervezési jellegzetessége, amelyek miatt sokkal hatásosabb bármilyen más, hasonlóan expanzív világnézeti-politikai szervezetnél.
Először is, az ilyen hálózat különösen ügyel funkcionáriusainak alapos felkészítésére. Magas szintű és huzamos kiképzésben részesülnek humán és természettudományi ismeretekből. Kimerítő felkészítést kapnak lélektani, szónoklattani szakkérdésekről és a magánéleti problémák kezelési módjáról. Ezért mindenkinek, aki komolyan számol és érintkezik velük, el kell sajátítania a központját és sok képviselőjét jellemző gazdag tapasztalatot, kultúrát és tanultságot. Ami egyébként nem zárja ki, hogy esetenként kulturálatlan módszerekhez is folyamodjanak, hiszen számos nemzeti képviselőjük látóköre a magas igényű elvárások ellenére - mégsem felel meg a kívánatos színvonalnak. (A közbűntényes esetek leleplezéséről már számos nyugati sajtóorgánum gondoskodott.) A valóban felső szinten képzett, világosan gondolkodó, becsületes helyi vezetők szeretnék kiküszöbölni a visszásságok egy részét, de esetenként kisebbségbe szorulnak.
Másodszor, a tudattalan feszültségeire építenek és ezek levezetésére kínálnak szemléleti, érzelmi és gondolati megoldásokat. Megszentelő rítusokkal övezik az élet fontos eseményeit, megkönnyítik a nehéz, vagy tragikus fejlemények elviselését. Bűntudatot keltenek és oldanak. A hitelvek terjesztését erkölcsi megközelítésben folytatják, azzal a céllal, hogy a dogmatikai meggyőződés elválaszthatatlannak tűnjön az erkölcsös alapállástól. Innen ered, hogy meggyőzött támogatóik tőlük várják a jóváhagyást, vagy eligazítást magánéleti döntésekben is. Foglalkoznak minden egyénnel, hiszen ő, az egyes személy a hálózaton belüli információáramlás végpontja és célpontja, ami egyszersmind szívós, habár csökkenő tömeghatásuk titkára is rávilágít.
Egyáltalán nem vetik meg az anyagi javak szerzését, amit segítő szolgálataikkal, tanítási munkájukkal és ápolási tevékenységükkel indokolnak. A közpénzek iránti igényt nyilván el is túlozzák, a valóságosnál nagyobbnak tüntetve fel azt a kőrt, amelyben munkájukat ne lehetne szekuláris tevékenységgel helyettesíteni. Az utóbb említettek is alá vannak rendelve egy sok mindent magában foglaló törekvésnek: az államhatalmi szféra kiterjesztésének. Az elitek és az érdekek összefonódásának tudatosan vezérelt folyamatában az előbb említett külföldi alárendeltséggel egyenlő fontosságúvá válik a hazai uralkodó körökkel történő szövetkezés.
